free bootstrap themes

Kórházi terek krónikása

Kocsis Katica - ORSZÁGÚT.HU

A festőművész Soós Kata 2016 óta visszatérően azokat a helyszíneket, kórházi tereket jeleníti meg a képein, amelyekről mindannyiunknak van személyes tapasztalata. A művész november 17-én Barcelona központjának egyik neves galériájában nyílt önálló kiállítása ezekből a képekből válogat. A tárlat kapcsán kérdeztük az alkotót.

- Most nyílt kiállításod kórházi helyszíneket térképez fel. Hogyan találtál rá erre a témára?
Festőművészként és kulturális antropológusként mindig is foglalkoztattak a közösségi terek, a hatalomgyakorlás és a kiszolgáltatottság szimbolikus helyszínei, amelyek az adott társadalom működéséről is sokat elárulnak. Korábban mosodákat, iskolákat ábrázoló sorozatokat festettem, kórházakat tematizáló szériámat 2016 óta építem. A kórházi lét mindannyiunk közös tapasztalata, az életünket totálisan átszövi, meghatározza ez az intézmény, valójában mégis nagyon keveset látunk belőle. Ez a helyszín az, ahol az élet elkezdődik és ahol véget ér, és amely érzelmileg nagyon intenzíven hat az emberek többségére. Elkerülhetetlensége volt az oka annak, hogy elkezdtem festeni ezeket a tereket.

- Hogyan változtak ezek a festmények, miután egyre több időt töltöttél Barcelonában?
A sorozat nagy változáson ment keresztül, aminek elsősorban az az oka, hogy Barcelonában egészen másképp néznek ki a kórházi terek, mint otthon, s ez alapvetően változtatja meg a képek vizualitását. Otthon a hiányok, a hibák, az ottfelejtett tárgyak tűntek fel, ezek megragadása volt a cél, Barcelonában azonban teljesen átformálódott a perspektíva, s a képeim formailag, az anyaghasználat és a színek szempontjából is nagy átalakuláson mentek keresztül. A legszembetűnőbb különbség, hogy itt sokkal élesebbek a kontrasztok, mások a fények és a világítás. Tudatosan sok feketével és fehérrel kezdtem el megalkotni a képeket, hogy ezeket az erős fény-árnyék viszonyokat vissza tudjam adni. Ettől kissé akciódúsabbá, színpadiasabbá váltak a kompozícióim.

- Miként alakította a Covid megjelenése a témádat?
Teljesen új fénytörésbe került az egész téma, hiszen míg korábban úgy tűnt, hogy majdnem kizárólag az én érdeklődésem középpontjában szerepelnek ezek a terek, addig a Covid alatt mindenki figyelme a kórházakra, az egészségügyre, a kórházi személyzetre, a betegekre és az ellátásra irányult. Ezáltal teljesen új képek kerültek elém, olyanok, amelyekhez addig nem férhettem hozzá. Míg korábban a terek vizuális letapogatásán, az anyagok, a színek, a formák, az atmoszféra megragadására esett a hangsúly, addig a Covid alatt megjelentek a drámai hősök és a drámai helyzetek. A képeimen előkerültek a narratív jelenetek, ugyanakkor továbbra is igyekeztem megőrizni a kompozíciók dokumentarista jellegét.

- Ezek a festmények a Zeitgeist, a korszellem manifesztációiként is értelmezhetők?
Mivel a kulturális antropológus tekintete kiválóan alkalmas arra, hogy a dolgokat a változásban, egy adott pillanatban ragadja meg, mindenféle torzító hatás nélkül, ezért úgy gondolom, hogy igen, ezek a festmények a Zeitgeist alkotásaiként is felfoghatók. Évekkel később visszanézve talán hírt adnak arról a korról, amelyben születtek. Képet festenek arról, miként és milyen terekben zajlott a gyógyítás ebben az időben.

- A kulturális antropológus szemével festesz?
Igen, kutatói tekintettel készítem a képeimet is. A festést mindig nagy gyűjtés előzi meg, rengeteg teret bejárok, interjúkat készítek, és a felhalmozott anyagból utána születnek meg a festmények. Ez a lassú munkamódszer lehetőséget ad arra, hogy a festmények ne pusztán a saját személyes élményeimről és érzelmeimről szóljanak. A képeim szándéka nem az, hogy erős állításokat tegyenek, hanem hogy megnyissák a nézőket, akik a saját személyes tapasztalataikkal tudják gazdagítani a statikus műveket. Az alkotás mindig az elemelés és a megragadás határán egyensúlyoz, de törekszem arra, hogy inkább dokumentaristák és kevésbé szimbolikusak legyenek a festmények.

- Hol vannak kiállítva a képek?
A megszokott forprofit galériás tértől eltérő helyszínt akartam találni. A barcelonai galériák inkább négyzetes, üres falú, white cube-terek, ezt az anyagot azonban egy hosszú és meglehetősen nagy terembe képzeltem el. A Valid World Hall, a Parc de la Ciutadellához közeli tér épp ilyen: nem steril, white cube-helyszín, hanem multifunkcionális eseménytér, amely sokféle lehetőséget megenged. Ehhez a helyszínhez a Valid Foto nevű fotógaléria kapcsolódik, ami különösen tetszik nekem, hiszen a fotó dokumentumjellege az én festményeim attitűdjével párhuzamba állítható.

- Milyen rendezői elgondolás szerint kerültek a festmények a falra?
Fontos szempont volt, hogy ezeket a műveket képfolyamként mutassuk be. Én magam sem kezelem őket külön műtárgyakként, hiszen az újabb munkák mindig újraértelmezik és más fénytörésbe teszik a korábbiakat is. Az installálás is ezt a logikát követi: a falakon szereplő és a térbe lógatott festmények a látogatót is mozgásra késztetik. A térben való haladás pedig reményeim szerint újabb és újabb élményeket hív elő a befogadóból, és folytonos átértelmezésre készteti őt.
A képfolyam színesebb festményekkel indul, azután következnek a világosabb, végül a fehér terű művek, majd a drámai, sötét hátterek. Így a haladási útvonal szimbolikus jelentéssel telítődik. A nagy festményeket sok kisebb méretű, absztrakt jellegű munka töri meg, amelyek látványukban úgy hatnak, mintha ráközelítenénk egy-egy műtétre, eszközöket, kellékeket látunk. A totális kép nem hozzáférhető rajtuk, csak egy-egy részlet, amelyből kontextus nélkül nehéz következtetni az egészre.

- Kapcsolódik-e valamilyen program is a tárlathoz?
Számomra a kiállítás mindig több, mint a festmények puszta bemutatása. Én azt szeretem, ha egy tárlatnak eseményjellege van, ahol a nézők biztonságos környezetben meg tudnak nyílni, és el tudják mesélni a személyes tapasztalataikat. A kiállítás olyan tér, amelynek közösségi jellege van. Erre erősített rá a megnyitó performansz is, amelyet Ladányi Andrea erre az alkalomra koreografált és adott elő. A festmények, az akció és a résztvevők együtt, egymástól elválaszthatatlanul jelentik a kiállítást.

- A tárlatot követően is folytatod ezt a sorozatot?
Ez olyan nyitott széria, amelyet újra meg újra elő lehet venni, a kiállítást követően azonban szeretnék egy kicsit elszakadni tőle, és másféle irányba nyitni. Egy ideje elkezdtem foglalkozni a városi strandokkal, amelyekre szintén közintézményi jellegüknél fogva irányult a figyelmem. Egyelőre még nagyon kevés kép készült el ebben a témában, viszont úgy érzem, hogy ez lehet egy új irány, amelyet hasonló mélységekben lehet majd kibontani, mint a kórháztematikát. 

ojoxojo.xyz

LM Hermoza

La representación, en la obra de arte, salta del formato y reclama su propia vida, su existencia singular en el espacio. Nos interpela y cuestiona sobre sí misma. Dándonos la oportunidad de ampliar nuestra experiencia respecto al objeto o ente que, desde la tela nos evoca nuevos aspectos silenciados por la cotidianidad, el estilo de vida, etc. Ahora que padecemos la lluvia de representaciones que nos fuerzan a la banalización, estas pasan la mayor parte del tiempo desapercibidas, silenciadas por la interacción constante o la perspectiva de la selección visual utilitaria. De la misma manera, la publicidad y el márketing nos fuerzan a concentrarnos en algunos aspectos para fines específicos que generalmente son vendernos algo, crearnos una necesidad o hacer que adoptemos una idea. Salir de esto, de la uniformidad de la percepción, resulta, pues, realmente subversivo.

Kata Soós es una artista de origen húngaro instalada en Barcelona, quien precisamente se ocupa en interpelarnos a través de la representación de objetos, situaciones y entornos ordinarios y banales que bajo su brocha dejan de serlo para cargarse de sentido, muchas veces inesperado y, por tanto, impresionante. A lo largo de los años, ha pintado objetos de los que hacemos uso de manera cotidiana y que, por eso mismo, pasan paradójicamente desapercibidos. Paradójicamente, ya que en la sociedad de consumo que resalta y magnifica la utilidad frente a la inutilidad, resulta irónico que aquello que más utilizamos y que incluso sea indispensable, pase por algo irrisorio.

En las telas de Kata Soós, tuberías, enchufes, lámparas, cables, cajas, sillas, colgadores, perchas, interruptores de luz, llaves de agua, objetos con los que vivimos diariamente y coexistimos reclaman su importancia, primero, para retomar la trascendencia de lo retratado, pero también la trascendencia potencial que conserva en sí toda existencia misma. Se trata de un ritual que sacraliza, como sucedió en su momento con las pinturas rupestres. Un ritual que inmortaliza, como ha sucedido con los retratos. Pero sobre todo, un ritual que habla y evoca y restituye lo poético de las cosas. Cuánta poesía en el acto de presionar un botón que apaga la luz o girar una llave. Sobre estas cosas reflexiona y nos hace reflexionar esta artista con su trabajo.

Seguidamente, Kata Soós tiene que saldar una deuda con el espacio. En sus pinturas, retrato de objetos, en general aislados y por ende puestos en relieve, poco a poco se va inmiscuyendo el entorno, como reclamando su parte de protagonismo en la dinámica de la reivindicación de lo banal o de su trascendentalización que la artista propone.

El objeto o existencia es en relación a su espacio, a un estado o circunstancia. Un objeto aislado jamás existe, un objeto solo es fantasía. Porque incluso el aislamiento y la soledad son en sí un espacio o una circunstancia respectivamente, tan concretos como una celda o imaginario. El espacio ayuda a definir el objeto y el objeto hace lo mismo con el espacio: una interrelación indisoluble. Kata Soós, en sus pinturas, nos presenta esta correspondencia y dinámica, que a la vez nos permite agregar nuevas utilidades y conexiones; es decir, ampliar el significado y experiencias de las existencias.

Es cuando la perspectiva de los espacios se amplía y cobra relevancia en el discurso de la pintora, deja de ser un detalle que condiciona el objeto y la interpretación del mismo en el ser que contempla la tela. Deja, por tanto, de ser utilería y pasa a ser escenario y a la vez protagonista. Para lograr la objetivización del espacio o convertirlo en objeto, la artista lo vacía, pero no de cosas, sino de personas. Los objetos permanecen en las representaciones como elementos que componen un todo que evoca acción pasada y evoca acción futura, pero que en su presente descansan con toda la crudeza y frialdad de lo inmóvil. Objeto y espacio forman parte de la misma escultura representada en la pintura y, así, en conjunto, saltan de la tela para amenazar con el vacío (de personas).

Una vez más la artista cuestiona nuestra forma de entender la interrelación con el espacio. En un primer momento, con la observación renovada de la contemplación del objeto retratado que en sus telas proporcionaba nuevas evocaciones espaciales. Ahora con espacios que son lugares que ocupan un indiscutible lugar en nuestro imaginario colectivo. Escuelas frígidas sobre las que descansan útiles escolares. Cocinas limpias con sus herramientas también frías. Comedores de escuelas o cárceles (¿cuál es la diferencia?). Lavanderías, salas de espera, etc. Espacios generalmente de terror que, sin gente representada, dejan imaginar la frenética o dolorosa actividad pasada o su proyección en el futuro. Como resultado: en el momento en que son contempladas se vuelven más hostiles. Recordamos la frialdad gris del colegio o de los comedores de empresa. La soledad y el desamparo de las lavanderías automáticas o de tener que ir a una. El hambre de madrugada que nos impulsa a entrar a un triste local de máquinas dispensadoras de chucherías.

Kata Soós da un paso más y pasa a representar humanos, pero no singulares, sino anulados, silenciados por la uniformización que otorgan, valga la redundancia, los uniformes. Empiezan a aparecer representaciones humanas fantasmagóricas gracias (o a causa de) la prenda desingularizadora por excelencia: la bata blanca. Doctor, enfermero, camillero. Pintor. Limpiador. Nada puede determinar lo que son esos personajes que pueblan las nuevas telas, cuyos trazos o gestos particulares son expresamente difuminados. Son, pues, nuevos objetos en nuevos escenarios. Los humanos son ahora las nuevas cafeteras, las nuevas lámparas, los nuevos sillones, los hornos ocupando el espacio que debería humanizarlos en la representación, pero que, todo lo contrario, por efecto del uniforme, quedan ya, por fin, amalgamados con el escenario y cosificados.

Como si no fuera suficiente de terror, Kata Soós sube otro nivel al representar el lugar del espanto por excelencia: el hospital. Esta vez ocupado por su personaje: el salvador-verdugo que es el doctor, más específicamente, el cirujano. Este es el nuevo personaje que aparece en la iconografía de la artista, cuyos colores, verdes, celestes y blancos, normalmente asociados a la esperanza, ahora evocan el espanto. La artista logra, de esta forma, cosificar el terror que constituye cualquier rincón del hospital habitado por esos personajes en verde.

Continuando la línea de su narrativa, los gestos y facciones de aquellos seres en verde quedan anulados, desvanecidos o exagerados, para proyectarse ante nosotros como la caricatura del miedo. Asimismo, en estas representaciones, Kata Soós sugiere, como antes lo había hecho con los espacios vacíos, actos que pasaron o van a pasar, ahora una cirugía, hecho importante de la que probablemente dependa una vida, sane, cure, repare un cuerpo o lo asesine o eche a perder. La proyección de cualquiera de estas probabilidades es lo que habita estas representaciones.

Es aquí cuando nos percatamos de la operación que ha realizado la artista. En estas telas, además del frígido mobiliario de hospital y los fantasmagóricos personajes de verde, percibimos otras presencias que son protagonistas: nosotros. De pronto, estamos dentro. Nos han capturado. La fórmula, a estas alturas, nos resultará simple ya que la artista nos ha acostumbrado a la dinámica que se ejecuta en su trabajo, al juego de proyecciones, de evocaciones y de cosificación. Nos es imposible desentendernos de lo que contemplamos, tomar distancia y no empatizar con aquella proyección de cuerpo enfermo, dañado o tullido que se encuentra a merced de los fantasmas de verde. Inevitablemente, somos nosotros los que, esta vez, saltamos dentro de la tela enriqueciendo, por un lado, nuestra experiencia de la que sea nuestra idea o imagen de lo que es un hospital, pero por sobre todo, ya escarbando en nuestros recuerdos o en nuestra imaginación, de lo que es nuestro cuerpo o su proyección en nuestra mente; es decir, nuestra auto-representación como seres sanos o seres dañados.

Como se puede suponer, se trata de una experiencia terrible pero singular aquella de volverte cosa en la tela, que, gracias a la narrativa de Kata Soós, se logra al aprehendernos dentro de sus representaciones. No obstante, esto es posible, por un lado, gracias a la ya mencionada dinámica de interrelación y proyección que se ejercita al contemplar su obra; pero además a la experiencia de indefensión, desamparo, soledad, empequeñecimiento que todos alguna vez hemos experimentado al estar dentro de los hospitales, en manos de esos seres fantasmagóricos en verde, dueños de nuestro destino y, por tanto, ejecutores de nuestra deshumanización. No hay nada más cercano a sentirte cosa que estar postrado en una camilla sin poder de reacción. Kata Soós representa detalles de esa experiencia que saltan de sus telas para atraparnos, encarcelarnos, aislarnos en la reflexión sobre nuestra condición de cuerpos potencialmente cosificables, ampliando nuestra propia experiencia de la condición humana.


LM Hermoza

[Trujillo, Perú] Es licenciado en Filología Románica, Máster en Letras y Máster en E-learning. Ha vivido en Perú, en España y Francia. Lideró la Agrupación cornelista: por un planeta sin humanos, con la que publicó fanzines y realizó recitales y performances en Barcelona y París. Dirigió la revista de literatura La Siega. Co-dirigió 2+. Formó parte del consejo de redacción de la revista Paralelo Sur. Ha publicado, en poesía, La trilogía del signo (2021), que reúne sus tres libros de poesía aparecidos en ediciones ultralimitadas en Londres, Ciudad de México, Lima y Mánchester. En narrativa, ha publicado la novela La madre rata (2020), cuya versión preliminar quedó finalista en dos concursos.
Actualmente, es el OJO izquierdo de esta revista. 

ojoxojo.xyz

Devenir y consciencia (o no) en los procesos creativos colaborativos
Borsos Lőrinc y Andrea Ladányi-Ákos Bánki | Kata Soós  

BUDAPEST CALLING, artportal
Erdei Kriszta

Művészeket kérdezünk a világ különböző pontjairól.
Villáminterjúra kértünk fel művészeket a világ különböző pontjairól, hogy osszák meg aggodalmaikat, reményeiket a koronavírus terjedése nyomán kialakult különleges helyzetben. Második rész: Barcelona, Prága, Padova, London, Hoorn és Pozsony. Igazodás és autonómia, az alkotás lehetőségei, megválaszolt kérdések, szorult szituációban.

Soós Kata

Kulturális antropológiát tanult, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetemen (MKE) festőművészetet tanult, itt szerezte DLA fokozatát is. Munkáiban a társadalomkutatás és a képzőművészeti alkotás teljesen összekapcsolódik, ezen a bifokális szemüvegen keresztül szemléli a világot. Korábbi festményein a sokszor észrevétlen, hétköznapi tárgyak kaptak hangsúlyt, újabb munkái pedig megdöbbentő módon idézik meg a világ jelenleg legaktuálisabb problémáját.

Melyik városban élsz és mióta?

Social Isolationben, Barcelonában és Budapesten, most épp Barcelonában vagyok. Három éve.

Milyen rendelkezéseket hoztak ott az elmúlt időszakban a koronavírus terjedésének lassítására?

Március 13-tól zártak az iskolák. Előző este még az éttermek, teraszok is nyitva voltak, másnap hirtelen semmi. A belvárosban lakunk és ebben az időszakban szinte éjjel-nappal tele vannak az utcák. Gyönyörű volt a tavaszi napsütés, kellemesen langyos városi idő. Itt az emberek, ha csak tehetik, a szabadban esznek, isznak, dolgoznak, találkoznak, sportolnak, rajzolnak, énekelnek. Kint, az utcákon, a tereken zajlik az élet legtöbbször társaságban, ritkán van Barcelonában egyedül az ember.
Azon a hétvégén felgyorsultak az események és villámgyorsan világossá vált, hogy minimalizálni kell a találkozások, az emberek közötti fizikai érintkezések számát. A tengerpartot, a strandokat teljes hosszában azonnal lezárták. Nincs szabadtéri futás, napfürdőzés, biciklizés, jóga, deszkázás és aerobik. A tömegközlekedés járatait radikálisan megritkították, a buszokon 2-3 utasnál többet nem látni. Tizenhatodikán, vagyis hétfőn elindult a digitális oktatás az iskolákban. A tizenöt éves fiamék iskolájában naponta három online óra van, de rengeteg az önálló prezentációs feladat, beadandókat kell készíteni, csetszobákban és zoomokon kisebb csoportokban tanulnak a harmadikos gimnazisták.
Nagyjából egy hét alatt alakultak ki a rutinszerű szokások. Maszkok, kesztyűk, zéro lifthasználat, a közértekben egyszerre egy-két ember, egymástól két-három méterre vásárol. Sajnos ennek ellenére is hihetetlenül gyorsan lobbant be a járvány. A kórházak és az egészségügyi dolgozók küzdenek, Barcelonában pedig három hotelt is kórházzá alakítottak át.
Most, március utolsó előtti hetében kihirdették a kijárási tilalmat, vagyis már nem igazán látom át, mi is van valójában kint a városban. Napról-napra szigorodtak a szabályok. Március 21. óta be kell jelentenünk egy on-line dokumentummal, hogy honnan, hova és milyen indokkal hagyjuk el a lakásunkat. Öt okunk lehet erre, ezek közül kell választani. Bejelenteni a lakás elhagyását címmel, névvel, azonosító okmánnyal kell. Vásárolni a lakásodhoz legközelebbi boltba lehet lemenni, nem a legolcsóbba vagy a kedvencedbe. A helyi rendőrség folyamatosan járőrözik, ami azt jelenti, hogy egy háztömbnyi szakaszon akár kétszer is rákérdeznek, hogy hova mész és miért. Utcára egyedül vagy a kutyáddal mehetsz, randevú kizárva, tilos a köztéri csók.

Mennyiben befolyásolják, változtatták meg ezek a rendelkezések a hétköznapjaidat?

Egyszerre készültem egy budapesti és egy barcelonai kiállításra. (Bármit is jelentsen majd ez a szó a jövőben: kiállítás). Jelenlegi sorozataim témái az egyediséget elfedő uniformisok és hozzájuk köthető szerepek, illetve az azokhoz kapcsolódó viselkedések. Nagy méretű olaj, vászon táblaképeket festek. 2016 óta kórházakkal, az erősen szabályozott élethelyzetekkel, az ezekben látványosan megmutatkozó mintázatokkal és az azoktól való eltérésekkel foglalkozom. Több tucat várót, kanült, kezelőt, nővért, műtőst dokumentáltam. Ennek a nézőpontnak részét képezi a bizonyos szituációkhoz kapcsolódó hétköznapi rituálék, az emberek közötti viszonyok, terek, távolságok, formák és szabályozott érintkezések megfigyelése is. Az elmúlt évben kimondottan a fehér köpenyes alakokkal bíbelődtem, akik, ha akarjuk, lehetnek orvosok, nővérek, kutatók, eladók, laborosok, festők vagy mérnökök. Dolgoznak, iparkodnak, egy szabályozott rendszer részeiként.
Képzeld csak el, hogy két-három éve dolgozol valamin és aztán egyik napról a másikra az egész médiát hasonló képek, köpenyekbe öltözött emberek, kórházak belső terei, orvosi uniformisok képei lepik el. Mintha mindaz, amin hónapok, évek óta töröm a fejem, amin pepecselek a műteremben, vagy a szobámban, hirtelen kiszabadulna és elöntené a valóságot. Maszkokkal eltakart arcok, az emberi tekintetet kiiktató védőszemüvegek, védőruhák, kesztyűk, leplek, redukált színvilág. Üres közösségi terek, minden hideg és funkcionális. A vásznaimon megfestett távolságtartás, az üvegfal, az elválasztás mind a hétköznapi tapasztalat részévé válik. Olyan közös tapasztalattá, amit mindannyian egyformán átélünk, olyan változás, amin mindannyian egyszerre megyünk keresztül. A téma lesz az élet és nem az életből vett téma válik alkotássá. Ez a vírus, mintha rátámadt volna a témámra is, félreérti, és szanaszét terjeszti, összekeverve a nézőpontot és az értelmezést! Feje tetejére állítja és kiforgatja önmagából.
Átalakulnak az épített tereink: szállodából, kiállítótérből kórterem, lakásból iroda, iskola lesz. Pizsama az új munkaruha… Fenekestül borul fel a látható és a láthatatlan dolgok közti viszony, ahogy az igazság és a hazugság, a jó és a rossz elválasztása, de ezt sorolhatnám… Csak kapkodom a fejem és próbálom a saját megküzdési eszközeimmel kialakítani mindehhez személyes viszonyomat. Festem tovább, ugyanazt, nem hagyom magam eltéríteni a nézőpontomtól. Ez az állandóság most.
Kijárás, kiállítás… A kint és bent fogalma relativizálódik. Valóság és fantázia összemosódása pillanatnyi zavarokat okoz a hétköznapjaimban.
A fejemben vagyok bent? Vagy a testemben? A lakásomban? Eddig abban voltam, hogy szabadon figyelem mások rutinjait. Most itthon veszem észre, hogy a lakásomat eddig szállodának használtam, most meg kell tanulnom benne élni, dolgozni. Ettől valahogy megváltoztak a méretei. Megnőtt.
Kiszúrok a lakásomban olyan dolgokat, amiket azelőtt soha, és a tekintetemtől fontossá válnak. Kiderül, melyik szék kényelmes és melyik kényelmetlen, hogy pontosan hánykor honnan süt be a Nap, hogy kevés a kiskanál, de irdatlan sok a fogas. Nincs radír.
A festményeken szereplő életnagyságú alakok félhomályban bemozdulnak. Orvosok.
Antropológusként, képzőművészként részt veszek társas helyzetekben, azokat a maguk komplexitásában megfigyelem, értelmezem, interpretálom. Ezt csinálom most is, csak még nem világos pontosan, hogy valójában miben is veszek részt, kik a társak és pontosan honnan nézem azt.
Egyelőre azt a változást érzékelem, hogy kizárólag csak azt a dolgot tudom értelmezni, amit látok is. Azt próbálom észrevenni, amit magam körül látok. Olyan tapasztalatokra gondolok, hogy például a festményeimnek szaga és tapintása van, ami bezártságban dolgozva, az otthonomba zárva sokkal erősebbnek hat, mint a műteremben. Azt tapasztalom, hogy amikor elképzelem a festményeim kiállítását, azt most csak online verzióban valósíthatom meg. Így a nagy méretű táblaképek mérete, anyaga, illata jelentéktelenné válik majd az online kiállítótérben. Maximum akkorák lesznek a képeim és olyan felbontásúak, mint a „kiállítás látogatók” képernyői. Minden picit egyformává és second handdé változik át. Lehet, hogy lesz festmény-házhozszállítás, kiállítás helyett.
A kiállítás látogatás, a megnyitókra, a galériákba járás, ugyanúgy, mint minden látogatás, hiányoznak. Sok képzőművész személyes, fizikai találkozásainak, kapcsolatainak az átlagos száma – akár az íróké, tudósoké – egyébként is alacsonyabb a más területeken dolgozókéinál. Én személyesen is jól bírom a magányt, az egyedüllétet, mindig van dolgom, soha nem unatkozom. Maradok otthon boldogan.

Mik szerinted a pozitívumok és negatívumok a jelen helyzetben, akár személyes, akár globális szinten?

A szabályok újra íródnak. A hirtelen akciók és reakciók beszűkítik és kitágítják a tereket. Fontos kérdés, hogy kik lesznek az aktorok. Kik írják a szabályokat? Úgy érzem, állandóan résen kell lenni. Szeretnénk nem csak megfigyelők, de alakítók is lenni. Ugyanakkor a „hogyan”, a felmerülő új kérdések gyors reakciót, rugalmasságot kívánnak, – lassúnak érzem magam. Néha egy hónapig festek egyetlen képet.
Rugalmasságot, nyitottságot tanulni jó. Bármit tanulni számomra pozitív. Az én szememben a változás önmagában jó dolog, de ez most itt egy kényszerhelyzet, annak mázsás súlyával. Semmi jó nincs a szenvedésben, az elszenvedésben. Sem személyesen, sem lokálisan, sem globálisan.
Ebben a speciális krízisben – mert mondhatjuk, hogy arról van szó –, szerepek változnak, cserélődnek fel, ami a sztereotípiák sikeres lebontása mellett új, igazságosabb viszonyokhoz is vezethet, de éppen fordítva is történhet minden. Ez nagyon stresszes és szorongással tölt el, ha akarom, ha nem.

ps.: Tapsolunk, énekelünk, futunk a teraszon  

KÖZÖS KÓRTERMÜNK
drMáriás

"Hatalmas pazar táblaképei szigorú és pontos visszafogottságban tárják elénk azokat a vizuális hangulatokat és élményeket, amelyek a kórházak folyosóinak, várótermeinek, különböző helységeinek a finom és szűrt felmutatásával a kórházban levés, a gyógyulásra vágyás és várakozás furcsa, gyengélkedő, mégis reménykedő és csodaváró élményét és hangulatát idézik fel."

Amíg egy embercsoport, párt, ország esetében olykor nagyon nehéz megmondani, pontosan mi is vele kapcsolatosan az egészséges, avagy a normális, és mi nem az, hol lépi át a határt, amelyen túlhaladva az egészségesből a betegbe, rosszba, tévesbe hajlik, addig egy ember esetében ez általában sokkal könnyebben megy. Mert a világ társadalmaiban mindig csak az egyén az, aki beteg lehet és tévedésben, a többség soha, ugye erről szól a demokrácia.

Persze az egyén is csak akkor vallja be a betegségét és kér segítséget, ha már rádöbbent arra, hogy vele valami nincs rendben. Ha megszólalt benne a józanész, a lelkiismeret, egy óvó hang, egy a józanodás útjára térítő mutató, hogy bódultságából, szédültségéből, önelégültségéből, tobzódásából, mint egy hatalmas önünneplő őrületéből magához térjen és segítséget kérjen. Mert már belátja, immár tudja, hogy amikor azt hitte, hogy ő tökéletes, hibátlan, halhatatlan, a legeslegjobb, az egyetlen, a makulátlan, akkor tévedett, mert valami szokatlan, furcsa, egyensúlyából kibillentő hatás alatt állt.

Régóta tudjuk, hogy a művészetnek gyógyító képessége van. Az eszkimó sámánok mai napig a betegüket hangos dobolással és az arcába való énekléssel gyógyítják, míg a világ vezető kiállítóhelyei kortárs művészettel próbálják a városi tömegeket kigyógyítani a munkájuk által életeiket szürke unalommá tevő sivár érdektelen közönyből.

Soós Kata egy izgalmas és érzékeny, nagyon feszült és mégis látszólag teljesen egészséges történelmi pillanatban és politikai helyzetben meglehetősen felkavaró szellemi játékra hívta a közönségét. Arra ugyanis, hogy képei, installációja, performansza láttán elgondolkozzon azon, hová is lett környezetünkből az egészség, a józanság, az egyensúly, s egyáltalán a kollektív gyógyulás reménye.

Hatalmas pazar táblaképei szigorú és pontos visszafogottságban tárják elénk azokat a vizuális hangulatokat és élményeket, amelyek a kórházak folyosóinak, várótermeinek, különböző helységeinek a finom és szűrt felmutatásával a kórházban levés, a gyógyulásra vágyás és várakozás furcsa, gyengélkedő, mégis reménykedő és csodaváró élményét és hangulatát idézik fel. Nagyszabású olajképein nem mutat fel semmi elborzasztót, vulgárisat, megdöbbentőt, bombasztikusat, elkeserítőt, szenzációhajhászt, nem azt mondja, hogy „szkizofrén betegek fejszével üldözik a szülőosztály legkiszolgáltatottabbjait”, vagy valami hasonlót, hanem finoman elbizonytalanít, hogy most hol is vagyunk, miért is vagyunk így, kik is vagyunk, s mindenekelőtt, hogy vajon egyáltalán jól vagyunk. Csak annyit kérdez meg: ez szerinted egészséges? Ez volna a normális?

Páratlanul finom konceptuális festészetének és anti-expresszionizmusának példányait, látszólagos alkalmazott, akár egészségügyi pannóként is felhasználható „gyógy festményeit” rendre átszeli egy rejtélyes, világos vagy fényes csík: a fény, a világosság, az értelem csíkja, a gyógyulást ígérő perspektíva, az egészségszelet, mint kép a képben, avagy motívumként működő, a sorozatot összekötő, élét, jövőjét, kifutását jelölő részlete és egészük egyfajta rejtett olvasata.

S ahogy nézzük nagyszabású, pontos, szép, ütős, és mégis kétségbeejtően kíméletlen következetességgel egy lecsupaszított perspektívára, tudatos szűklátókörűségre, bezártságra, katatón benyomásra hajazó képsorozatát, ahogy közben mozgunk a térben, valódi kórházi paravánok, éjjeli-szekrények, várótermi székek és fogasok között találva magunkat elborzadunk. Mert kiderül, s immár a Napnál is világosabbá és egyértelműbbé válik, hogy ez nem játék, hogy itt már a néző felelősségre van vonva, mert szó szerint ki van mondva, hogy nagy a baj, hogy igenis betegek vagyunk. Mert a mámor, a lidércek, az önelégültség, a megalománia, az értetlenség, az önzés, a kirekesztés, a másikat meg nem hallás, a vakság foglyai vagyunk. Akiknek józanodás által a megértés, együttérzés, önkritika, önvizsgálat, tolerancia, empátia világába kell visszatérni, a gyűlölet és türelmetlenség helyett a megértés és a szeretet hangulatába jutni, azaz meggyógyulni.

Még nem láttam tárlatot, amely ilyen pontos szigorral és ekkora művészi kifinomultsággal figyelmeztetett volna arra, amiről maga az emberségesség, így december elején pedig különös aktualitással a karácsony kellene, hogy szóljon.

SOÓS KATA – FELÜLETI KEZELÉS
Martinkó József

Mottó: „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér…” (J. A.)

Bizonyos szempontból egyre világosabb a kép. Soós Kata festészete az elmúlt tíz évben szinte katalógusszerű pontossággal hozott létre egy olyan világot, ami végül egyetlen narratív kompozícióvá kezd összeállni. Noha a festményein megjelenő téri és tárgyi alakzatok mindegyike a banalitásban gyökerezik, képeinek témái friss életeseményekhez kötődnek. Ha végignézzük az elmúlt évek kiállításait, akkor azt látjuk, hogy Soós Kata a privát lakótér, a lakás, az otthon leghétköznapibb alkatrészeinek, szerelvényeinek „számbavétele” után fordult az intézmények tereinek tárgyi és téri világa felé. A Házak, meg gázcső, meg telefonfülke, (K. Petrys Ház, 2004), illetve a Padlózást vállalok (Meander Galéria, 2005) után a kisgyereket érő iskolai benyomásokat megjelenítő Feleltetés (Printa, 2011) című kiállítás következett, majd az intézmények, munkahelyek háttérvilágát megjelenítő Mosókonyha (A38, 2014). Most kiállított Felületi kezelés címen bemutatkozó új sorozatának darabjai kórházi enteriőröket mutat be. A kórház, úgy is, mint az intézményi világ legösszetettebb, az otthontól legtávolabb álló darabja különös szubjektív olvasatot kap, aminek fókuszában a tárgyi banalitás mellett az átláthatatlanság jelenik meg. Soós Kata itt a rá jellemző olaj – vászon technika mellett nyomatokkal fogalmazza meg azt az elidegenedettséget, szorongást és kiszolgáltatottságot, ami napjaink hazai kórházaiban fogadja a betegeket, hozzátartozókat. Szűk képkivágásokban olyan beállítások láthatóak, olyan tárgyegyüttesek jelennek meg, amiket nehéz közvetlenül összekötni a betegség, gyógyítás gondolatkörével, ugyanakkor pontosan illusztrálja mindazt, ami a jelenlegi egészségügyben zajlik. A betegség tabu, amit jellegtelen terek és tárgyak közé zárnak el az egészségesek világa elől és mindent megtesznek az intézmények annak érdekében, hogy a kórház kívül kerüljön a hétköznapi élet realitásán. Soós Kata képei éppen arra a paradoxonra mutatnak rá, miszerint minden igyekezet ellenére egy-egy irodai szék, irodavirágok, szobanövények, neonfényű szobasarkok, kávé- és üdítős automaták, várótermi asztalkák képében a külvilág hétköznapisága nagyon is jelen van ezekben a terekben is.

SOÓS KATA – képzőművész
Martinkó József

„Soós Kata, a festő vizsgálódó típus, aki nem riad vissza a házimunkától. Olyan tablókat készít, amelyek egy közös téri és tárgyi tudatalattiból táplálkoznak. Pontosabban úgy válnak kollektívvé ezek a vizuális részletek, hogy az alkotó valóban közforgalmú terek intimnek távolról sem nevezhető, ugyanakkor rejtett zugaiba vezeti be a szemlélődőt. Olyan tárgyi elemeket és motívumokat dokumentál, gyűjt, fényképez le, rögzít videóra, amelyek intézmények mosodáiban, üzemi konyháiban találhatóak meg. Ezek a joggal banálisnak, és gyakran zsírszagúnak ható részletek esnek keresztül azon az értelmező transzformáción, aminek a végén táblaképek születnek meg. Ahogyan egy Soós Katáról régebben megjelent kritikában olvashattuk, a művész képein egyfajta "példás korszerűtlenség", a hétköznapiság és a az intézményi miliőtől mindannyiunkba élő, mélyen kódolt rettegés, szorongás egyszerre jelenik meg. Ha kaptak már frászt, ha tört már önökre szinte váratlanul a rosszkedv egy-egy hétköznapi funkciójú épített térbe lépve, akkor közel járnak annak megértéséhez, mitől is gyökerezik földbe a láb, amikor Soós Kata brutális tárgyilagossággal, jéghideg magányában ábrázolt ipari sütője előtt érez a tárlatlátogató. Nincs feloldás. Az iskolai menzák alumínium lábasai, vájlingjai, vagy egy képzelt gyermekotthon mosógépe csak az első pillantásra hatnak ismerősnek, familiárisnak. Utána kezdetét veszi a zuhanás, ami az ottfelejtett tárgyak, a be nem lakható, de folyamatosan használatban lévő terekből áradó rosszkedv mélyére ránt minket. Egy-egy élesebben kirajzolódó burkolat, vagy tárgyi részlet mintha kapaszkodót jelentene ebben a végenincs zuhanásba, ám ez csak illúzió. Rátéved a szem egy bizonytalan kontúrú szürkére, vízköves csempére, vagy egy-egy nyugtalanító, elrontottan megfestett perspektívavonalra, máris kicsúszik lábunk alól a talaj. Főzelék és fertőtlenítő.”

Háztartási masinéria
Marsó Paula

Tagadhatatlan: háztartási gépeinkhez gyakran személyes, érzelmi viszony fűz bennünket. Soós Kata művészetének tárgya is az ipari kultúra terméke. Kerüljünk beljebb a mosókonyhába!

Amikor az új mosógépem megérkezett, gondosan elolvastam a hozzá mellékelt használati utasítást. Az új családtagnak kijáró figyelemmel tanulmányoztam az apró betűs részeket. A programtáblázatot a gép közelében tartom, gyakran kell belenéznem, nem tudok mindent fejből. Van ebben a tájékoztatóban egy különös mondat: Chouchoutez-le et il vous sera toujours fidele. Magyarul azt mondanánk, hogy „bánjon vele gyengéden, meghálálja a gondoskodást”. A mosógép, mint olyan, valóban a család része. Bizonyára nem csak a hangja és a frekvenciája miatt érzékelhető intenzívebben a jelenléte a többi háztartási robotgépnél, hanem azért, mert tesközelből ismer minket. A családi szennyest megbízhatóan kezeli, közömbösíti a szagokat, eltünteti a foltokat, átrendezi a ruha ráncait és néha a színét is, olykor lenyel ugyan egy-egy gombot, amit a gyomrából kell kihalászni,de a hasában lévő szűrőből azt is visszaköpi.

Bármi lehet a festészet modellje, ha a kép eseménnyé válik. Soós Kata modelljei általában az üzemi vagy az ipari kultúra termékei. A fiatal képzőművész indusztriális tájak flanőre, aki nem annyira a városi – manapság inkább króm, mint vasbeton – poétika látványelemeit festi meg, inkább tárgyakat emel ki saját közegükből, hogy így hozzon létre egy magát semlegesnek vizionáló tájat, portrét, csendéletet. Így kerül a helyéről egy „nem-helyre” a kávéfőző, a csomagmegőrző, a kirakatüveg. Mintha a művészetnek lenne egy olyan anorganikus regisztere, amelyet a magukba forduló, használaton kívüli, diszfunkcionális tárgyak éltetnek. Ebben a közegben magunkra ismerünk; a „Padlózást vállalok” és a „Feleltetés” sorozat ilyen – kiragadott – vándorló tárgyak világát jelenít meg. Az indusztriális folklór a mosógép sorozatban játékosabb és szervesebb motívumokban bukkan fel. Itt már vannak nyomokban minták, és legfőképpen színek. A homogén szürke háttérbe kerül, a kép terét egy tolakodóan gigantikus geometrikus forma uralja, ami minden egyéb történést kiszorít a képből. Illetve, ami folyamatban van, az az elvirágzott üzemi kultúra kizárólagosságának megjelenítése, a monstruózus díszlet térnyerése. Milyen a viszonyunk ehhez a színpadképhez? Milyen jelentéssel bír ez a szervetlen táj? Amikor hosszabb ideig tartózkodunk külföldön, óhatatlanul személyes viszonyt alakítunk ki a sarki (általában) önkiszolgáló mosodával. Az átalakulás, a megtisztulás, a feltámadás ceremóniáját a szennyes ruhák kezelésének napi rutinjában éljük át. És ott van még a háztartási masinéria, mint misszió, szertartás vagy éppen rabszolgaság.

Faltól falig mosógépek és mosogató tálak uralják a kiállítási teret. Nem annyira provokáció ez – a női szerepek funkcionalitásának ironikus bemutatása –, számomra inkább nosztalgia. Olyan helyek után való vágyakozás, ahol a maga monotón és hétköznapi, primér egyszerűségében történik az élet. Soós Kata képein gyakran bukkan fel nyomokban a kantin, a váróterem, az iskolapad, mint a hospitalizáció és az eröltett kollektivitás helyszíne. Olyan helyek ezek, melyeken általában nem önszántunkból időzünk, a hangulati elemeik pedig szinte a bőrünkre égnek. A felelevenített szagok és színek (iskolakék, folyosószürke, műanyagsárga) egyszerre végtelenül otthonosak és – talán éppen az ismerősségük miatt – viszolyogtatóak. Végül pedig ne felejtsük el, hogy olyan hatalmasak ezek a masinák, hogy kedvünk lenne kinyitni a mosógép ajtaját és átsétálni a kép másik oldalára. Vajon mit látnánk onnan, visszanézve? Kimosva és kiöblítve néznénk egy konyhaszagú jelenetet?

Akármelyik oldalról tartsunk is a másik oldal felé, a kiállításon járva ne mulasszuk el megnézni egy ugyanezen a helyen – A38 hajó – korábban tartott performanszról készült videót. A koncertező norvég együttes szintén a háztartási gépeket tette meg művészete tárgyává, de esetükben a gép nem vizuális, hanem akusztikus modell. A gépek iránt tanúsított kegyetlen bánásmód éppúgy érzelmekről – igaz, ellentétes irányú érzelmekről – árulkodik, mint a mosógéphez adott használati útmutató és a gigantikus mosógép modell. Valamit kell kezdeni a szennyessel. Gyengéden vagy radikálisan: mindegy. 

Hagyni a dagadt ruhát magára
Horváth Judit

A közönség – akár egy parkban – háttal egymáshoz támasztott székeken ülve beszélgetett, múlatta az időt. Ki gondolta, hogy ennyire otthonos tud lenni a mosókonyha? Az angol egyenesen woman-house-nak mondja a mosodát. A mosoda, mint női tér, territórium. A mi kis mosodánk: az egyik nő festette, a másik beszélt róla, a harmadik énekelt, míg mi időztünk. - Az A38 Hajó mai műhelynaplóját Horváth Judit írja.

Mikor először meghallottam, hogy Soós Kata a Mosókonyha címet adta a kiállításának, arra gondoltam, micsoda antireklám, csak a sziszifuszi vesződség jut az embernek eszébe róla, vagy a használaton kívül rekedt tetőtéri cellák, melyből oly sokat lakássá barkácsoltak egy reménytelibb korban. Valahogy nem hívogatott, de mégse próbáltam lebeszélni róla Katát. Azt gondoltam, illik hozzá, sőt jól áll neki ez a riasztó stíl. Annál nagyobb lesz a meglepetés, ha a külcsín mögül előtűnik a belbecs. Az se véletlen, hogy a megnyitón zenélő Jónás Vera egy nemrégiben megjelent interjúban úgy nyilatkozik, hogy eszébe sincs berobbanni, inkább szeretne lassan építkezni. Akár fékez is, ha éppen gyorsnak érzi a tempót. Ezt hívják korszellemtől eltérő viselkedésnek, azt hiszem. Lássuk, mi jön ki ebből. Megnéztem Jónás Vera egyik klipjét, amiben a barátai táncolnak, köztük Kata is: egy dróthálóval bevont bazaltkockákból kirakott fal előtt, könnyeden.

Soós Katával időszakosan keresztezzük egymás életét. 2004-ben rendeztük neki az első kiállítást még a Horánszky utcában Házak meg gázcső, meg telefonfülke (!) címmel. Legközelebb az óvodában találkoztunk, ahol csoporttársak voltak a gyerekeink. Sokáig így szerepelt a telefonom névjegyzékében: Noé anyuka. Aztán ő szervezte az első gyerekfoglalkozásokat az A38-on. Legutoljára az egyetemen futottunk össze szeptemberben, ahol kiderült, hogy ugyanabba a doktori iskolába jár, ahová én. Most meg ez a kiállítás.

Nagy Géza kollégámmal általában hétfőn rendezzük a kiállításokat. Gézánál türelmesebbet nem ismerek, őt viszont már legalább húsz éve. A kilencvenes évek végén közös baráti társaságunk Raszputyinnak hívta őt, mert már akkor is kísértetiesen hasonlított az orosz okkultistára. Ma már motorral jár, és nem csak fekete ruhái vannak. Ő intézi a képek szállítását, installálását, ő állítja be a kiállítás fényeit, nagyszerű fotókat készít a megnyitókon, és intézi a hajó megannyi ügyét. Nem ismerek olyan embert, aki őt valaha is ki tudta volna zökkenteni a nyugalmából.

Hétfőn, mikor beléptem a kiállítóterembe, a képek már a falnak támasztva is erős hatást váltottak ki belőlem, amit csak fokozott a térbe rendezett installáció, egy önkiszolgáló mosoda enteriőrje: váró, közösségi tér, mely a megnyitón életre kelt. Sisso szövege besúlyozta, Jónás Vera zenéje oldotta a kiállítást. A közönség – akár egy parkban – háttal egymáshoz támasztott székeken ülve beszélgetett, múlatta az időt. Ki gondolta, hogy ennyire otthonos tud lenni a mosókonyha? Az angol egyenesen woman-house-nak mondja a mosodát. A mosoda, mint női tér, territórium. A mi kis mosodánk: az egyik nő festette, a másik beszélt róla, a harmadik énekelt, míg mi időztünk.

A gyerekeink is jelen voltak: Noé, Igor, Vera, Olga és a többiek. Megmutattuk őket egymásnak, amíg mentek a gépek. A halk morajt a festett mosógépekhez a vízibusz berregése adta.

Ahogy ott álltam, és néztem, hogy csillognak a Dunán a fények, arra gondoltam, hogy mielőtt elindultam a hajóra, otthon kiteregettem a mosást. Átfutott a fejemen, hogy mennyire száradhatott meg Olga fürdőköpenye, holnap úszás lesz, és reggel vinni kell. Úgy szoktam megnézni, hogy teljesen megszáradt-e már a ruha, hogy az arcomhoz érintem. Ahol még nedves, ott hűvösebb az anyag.

Ezekben a napokban Kata kiállítása mellett több munka is foglalkoztat. Filmeket készítünk kortárs művészekről. Most éppen tíz művészről húsz ötperces filmet. A költségvetés nem nagy, de ebből kell kihozni a maximumot. A forgatásokon már túl vagyunk, az utómunkán dolgozunk Szirmai Marcival, akivel mindig öröm az együttműködés. Jönnek-mennek a levelek, az időm legnagyobb részét a gép előtt töltöm.

Félév vége van, el kell olvasnom néhány dolgozatot is, amit MOMÉ-s diákjaimtól kaptam, és be kell fejeznem egy tanulmányt, amihez könyvtáraznom kellene valamikor.

Fontos, hogy legalább egy művészetpedagógiai foglalkozást csináljunk Kata kiállításán. Rengeteg ötletet ad a Mosókonyha. Kíváncsi leszek, hogy fogadják majd a gyerekek, hogy reagálnak ezekre a festményekre, hogy mozognak majd ebben a térben. Közben zajlanak a következő kiállítás előkészületei, amit Tóth Andrej festményeiből nyitunk június 10-én Plattensee címmel. Kormos Marcivel is le kellene ülnünk beszélni, aki szívesen venne részt egy nyári művészeti napközis tábor megszervezésében a hajón. Az A38 mindent tud, ami ehhez kell, csak meg kell tölteni tartalommal. Olyan, mint egy multifunkcionális mosógép, ami egyfolytában zakatol. Gyerekkorom egyik kedvenc meditációja volt, hogy az elöltöltős mosógép dobját bámultam munka közben, néztem, ahogy forognak benne a ruhák. A hajó is ilyen, folyamatos, megállíthatatlan pörgése mindig felpezsdít és gyönyörködtet.

A megtisztulás tere
drMáriás

Soós Kata kiállításán a hétköznapok látszólag felszínes életterében mutatja fel a szakralitás általa újra-felfedezett és átlényegített dimenzióját.

Soós Kata különös személyiség: szinte mindig mosolygós, vidám, azonban ez a felszínen szinte állandónak tűnő vidámság mögött egy nagyon is konzekvens, tudatos, s igazából nem mindig felhőtlenül vidám alkat rajzolódik ki, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy hol vannak a határok, mik a kényszerek, s merre lelhetők fel az esetleges menekülési útvonalak.

Amint azonban az a mostani kiállításán kiderült, még egy nagyon fontos tulajdonsága van, ez pedig a bátorság. Hiszen aki látta az utóbbi évek számos tárlatát a Hajón, valószínűleg egyiket sem találta olyan megdöbbentőnek, egy témára, egy mondanivalóra, egy üzenetre, egy élményre kihegyezettnek, mint a mostani.

Soós Kata a mai élet mára minden szintjén a racionalitás és a fogyasztói társadalom közhelyeiben tocsogó, a végletekig leegyszerűsített és lebutított kényszerű élettere keretein belül keresi, találja meg és mutatja fel a szakralitás általa újra-felfedezett, újra-bemutatott, újra-beállított, művészete által is kiirthatatlannak bizonyuló tereit, alkalmait, helyszíneit és hangulatait. S teszi ezt olyan tematikai visszafogottsággal, látszólagos egyszerűséggel, az ismétlés által való ráerősítéssel és mondanivalója látszólagos hétköznapiságával, hogy a néző kénytelen úgy magába fogadni azt, hogy annak a mögöttes tartalma is felsikoltson és feldübörögjön.

Mosókonyha a kiállítás címe, s amit a képein látunk, azok a hétköznapi megtisztulás, mosás, mosogatás, tisztítás, tisztálkodás különböző helyszínei, amelyeknek szinte semmilyen intimitása nincsen. S az nyilván azért nincsen, mert ezek a helyszínek, terek, konyhák, mosodák nem privát helyszínek, nem az elvonulás, a megnyugvás, az elzárkózás pihentető helyei, hanem a katarzis hétköznapi, szinte ipari jellegű és méretű közös színpadai, amelyeket a közös, így az egymás általi megtisztulás és lelki felemelés utolsó rezervátumaiként használunk és látogatunk.

Ezekbe a konyhákba, mosodákba, tisztasághelységekbe kénytelen-kelletlen belelátjuk a mai ember purgatóriumát, tisztítótűzét, a hétköznapi valójából transzcendens állapotába való átváltozásának és a szakrális állapotba való beavatásának szent tereit. Azokat a helyszíneket, amelyek a deszakralizált, teljesen materialistává vált mai életszemlélet ellenére is a praktikum szintjén fennmaradt hétköznapi aktusaiban is újra tudja fogalmazni, szülni, kreálni azokat a testi cselekvéseket és az általuk létrejövő szellemi változásokat, amelyek, ha kimondatlanul is, ugyanabba a szférába juttatnak el, ahová egy katedrális, piramis, zsinagóga, zarándokhely, imaház vagy emlékhely tere rendeltetett.

Csak Soós Kata terei közvetlenebbül, látványosságaikban visszafogottabban, szinte pofon egyszerűnek tűnő megközelítésben, ugyanakkor szinte monumentális méretben és olyan kitartó tematikai ismétléssel teszik ezt, hogy általuk a nézés nyomán a befogadás katartikus rítusának résztvevőjévé avanzsálja a nézőt, látogatót, befogadót.

Hogy az megtisztulva, fénnyel feltöltődve, erőt szerezve tiszta lappal, tudattal, egy teljes és minden szinten megjelenő tisztaságélménnyel magában hagyhassa el a kiállítóteret, melynek képek nélküli oldalán a természet legnagyobb mosógépe, a perpetuum mobile megtisztító-gép, a Duna válaszol festményeire, akár a túlsó partról, azt sugallva, hogy amit a művész alkotott, az bizony csakis a legjobb irányba mutat.

Mosókonyha
Artner Szilvia (Sisso)

Soós Kata szakmai önéletrajzát egyszerűen képtelen vagyok végigolvasni, annyi állomás, mosónőnek is sok. Sorolni sem fogom, mert maximum egy ösztöndíj bizottságot érdekel. Inkább nézni kell a képeit és, hát lelki alkattól függően szorongani, vagy mosolyogni, de mindenképp lenyűgözve lenni, hagyni előtörni a magára hagyott koragyerek ikonikus emlékezetét. El kell tévedni az óriás lábasok, tepsik, mosógépek erdejében.

Emlékszem az első Kata-festmény élményemre. Egy pillanatra megrekedtem a személyiségfejlődésben, de aztán azonnal láttam a lényt az alagút végén és elindultam egy másik világ felé. Konnektor volt a képen, semmi más. Talán egy kis vakolat. Úgy, ahogy valószínűleg bárhol láthattam azelőtt, de sose vettem észre micsoda perspektívái lehetnek egy elektromos, háztartási izének, bemenetnek a falon. Hirtelen, mint egy traumaterápián, végiggondoltam milyen érzetek kötődnek hozzá a gyerekkori misztikus, veszélyes tárgy emlékétől, felnőtt létem falból csorgó internetjéig. A, ha bedugom minden van, ha kihúzom semmi sincs nyomasztó gondolata kísér azóta is és sokszor csak a konnektorokat vizslatom a falon, történetesen egy képekkel teli kiállító teremben is. Van, hogy egy egyszerű kapcsoló jelentőségteljes, otthonos házi monszterré alakul a fürdőszoba falon.

A szülészeti osztályon játszódó sorozata a minimál-műtők, a kórház udvar, a rideg fém tepsik is segítettek módosítani a tudatállapotomat, azaz más perspektívából látni valamit, például a saját szülésemet, amit leginkább egy gardróbszekrényben, a legbarátságosabb kórházi felmosó vödör társaságában szerettem volna eltölteni. Rájöttem valamire a festményeknek köszönhetően, ami nem volt addig sem titok. Történetesen, hogy a mi társadalmunknak miért otthonos a félhomály, miért érezzük biztonságban magunkat a szigorú terekben, a zöld csempék, a gépek között. Hol máshol lehetnénk jobban, ha egyszer azonnal egy ilyen dizájnba szül bele minket az anyánk.

A Mosókonyha újabb fejezet a megvilágosodásom felé, maga a megtisztulás, a menza meditáció. A forgótárcsák és csapok alatt lapuló gyerekkor története. Szinte érzem a tisztítószerekkel keveredett paradicsomos káposzta illatá, ha elhaladok az üres, rendbe rakott ipari konyhát ábrázoló kép előtt. Itt már senki sincs, nem áll éhes diákok, fáradt melósok sora a pult előtt, de hiába járt le az ebédidő, az étel és a sürgés, a körötte zajló munkafázisok emléke, a gőz, az apró verejtékcseppek ott figyelnek valahol.

Kicsi és jelentéktelen az ember, egy dráma nélküli dráma főhőse e túlzott jelentőségű tárgyak között. Mégis akad társaság a mosókonyhában. Mindenki hozzá tud adni egy embermesét a lefolyók és a szárítók világához a saját vélt, vagy valós emlékeiből.

Egyszer átmentünk a suli konyhán, egy esti buli közben, és nem tudtam levenni a szemem az óriás kuktáról, amiről az a legenda terjedt, hogy egy konyhás néni, mielőtt haza akart térni, benne zuhanyozott, mert ott jó meleg volt a víz, aztán rácsukódott véletlenül az edény hidraulikus fedele és reggelre benn főtt, kész volt a konyhai horror, a szakács néniből lett húsleves sztori. Nem fizettem be az ebédet egy darabig, elköltöttem a büfében a pénzt.

A mosógéphez egy megátalkodott anyakép társul nekem. Anyu, aki nem teregetett némán, hanem hangosan mosott. A gépesített mosodát megvetette, pedig ott tolongtak a modern háziasszonyok. Levitték, bedobták, kivárták, olvastak, bulvárosodtak, gyereket neveltek közben. De felsejlik a kollégiumok, a kórházak, az intézetek tisztasági részlege, ahol ma is egyre mossák a város szennyesét.

A mosógépek közé én azért a legvadabb fantáziáimban nem nőket, hanem kedves mackónadrágos férfiakat képzelek, akik harmóniába rendezik a háztartás világát. Kár, hogy ilyesmi a valóságban nem létezik.

SOÓS KATA MOSÓKONYHÁJA AZ A38-ON
Martinkó József

Hétköznapiság, “példás korszerűtlenség” és az intézményi miliőtől való rettegés. Ez mind megjelenik Soós Kata képein – a művésznő Mosókonyha című kiállítása az A38 Hajón.

Soós Kata festményein mindennapi életünk közösségi terei jelennek meg. Olyan helyek, ahol emberi csoportok töltenek naponta nem kevés időt, mégis hiányzik belőlük a személyes elem. Életünk uniformizált, közönyös színterei ezek, melyek nem otthonosak, mégis mindannyiunk számára ismerősek. Soós festményei előtt állva szinte halljuk, ahogy cipőnk koppanása visszhangzik a térben, ahol egyedül vagyunk, mert valamiért üzemen kívüli időben érkeztünk: nyitás előtt vagy zárás után, miután elment vagy mielőtt megérkezett volna bárki ide.

Soós Kata „olyan tablókat készít, amelyek egy közös téri és tárgyi tudatalattiból táplálkoznak. Pontosabban úgy válnak kollektívvé ezek a vizuális részletek, hogy az alkotó valóban közforgalmú terek intimnek távolról sem nevezhető, ugyanakkor rejtett zugaiba vezeti be a szemlélődőt. Olyan tárgyi elemeket és motívumokat dokumentál, gyűjt, fényképez le, rögzít videóra, amelyek intézmények mosodáiban, üzemi konyháiban találhatóak meg. Ezek a joggal banálisnak, és gyakran zsírszagúnak ható részletek esnek keresztül azon az értelmező transzformáción, aminek a végén táblaképek születnek meg. Ahogyan egy Soós Katáról régebben megjelent kritikában olvashattuk, a művész képein egyfajta “példás korszerűtlenség”, a hétköznapiság és a az intézményi miliőtől mindannyiunkban élő, mélyen kódolt rettegés, szorongás egyszerre jelenik meg.” 

A TÉRKÉP A TURISTA MEG A HUROK

Interjú Soós Kata képzőművésszel

Mi fán terem a loopolás? Mitől érdekes egy portré? Hogyan használják a térképet a képzőművészek? Mire jók a turistafotók? Ilyen és hasonló kérdésekre kap választ az, aki belenéz a neten A Műhely – Kortárs képzőművészeti ismeretek címmel készült nyolcrészes filmsorozatba. Az alkotók a Médiatanács Neumann-pályázatának köszönhetően fiatal magyar művészek segítségével, a gyerekekkel közösen alkotva vezetik be a nézőket tíz-tíz percben a modern képzőművészet világába. Soós Kata, a filmsorozat szerkesztője-rendezője megosztotta a Médiatanács blogjával, miért tekinti egyedülállónak kezdeményezésüket.

Soós Kata képzőművész, kulturális antropológus, szerkesztő-rendező. A Kidpix digitális műhely, filmalkotó stáb vezetője, amely tíz éve foglalkozik gyerekeknek szóló művészeti workshopokkal. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett doktori fokozatot, A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának senior tagja. Munkáival rendszeresen szerepel hazai és nemzetközi kiállításokon.

Mi ösztönözte önt arra, hogy ifjúsági ismeretterjesztő filmsorozatot készítsen a kortárs művészetekről?

Én magam is képzőművész vagyok, és személyes ambíció vezérelt. Jól észlelhető, hogy a gyerekek, de még a felnőttek is nehezen igazodnak el a kortárs művészetek gondolati világában, nem találják a szavakat véleményük kifejezésére, tisztázatlanok számukra a kortárs képzőművészeti fogalmak. Korábban, más területeken pedig már közel kerültem a témához, múzeumpedagógusként dolgoztam, illetve a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában is iskolás gyerekeknek vezettem programokat a kortárs képzőművészetről, ahol láttam, hogy szükség lenne egy hasonló fogalomtárra. Fontosnak tartom azt is, hogy a kortárs művészeknek értő, befogadó közönsége legyen a felnövő generáció tagjai között is, akik számára az értelmezés kényelmesebbé, otthonosabbá válik a megszerzett művészeti ismeretek révén.

Az epizódok központi elemei elég eklektikusak: a portré, a turista, a hurok, a térkép, a videóművészet, Igor és Ivan Buharov, Budapest, valamint a Nemzeti Galéria Gyermek- és Ifjúsági Képzőművészeti műhelye. Milyen szempontok szerint választották ki a nyolc témát? Milyen ötletek maradtak ki, mivel folytatná?

A kiindulópontok minden esetben arra szolgálnak, hogy apropót adjanak, asszociációt keltsenek a képzőművészeti fogalmakhoz. A hétköznapi életből vett tárgyaink, dolgaink sokféleképpen lehetnek fontosak, érdekesek és inspirálóak a művészek számára, és ha sikerül olyanra rábukkanni, ami erősíti és elősegíti a kapcsolatot az elvont művészeti fogalmakat segít valóságossá tenni, nyert ügyünk van. Ehhez akár egy félig leszedett vacsoraasztal is megfelel, mert a művészet erre is mutat példát nekünk. A kontextus bemutatása által remekül meg lehet jeleníteni például az assemblage vagy a ready-made fogalmát. Valóban könnyen folytatható a sorozat, és a további epizódokat változatlanul elsősorban olyan mindennapi dolgok köré építenénk, amik a gyerekek, a fiatalok életében is visszatérő elemek, és ismerősek számukra.

Mennyire volt nehéz a filmekben szereplő gyerekeket rávenni a szereplésre, az aktív közreműködésre? Hogyan választották ki őket?

Főleg olyan gyerekekkel dolgoztunk együtt, akikről már eleve tudtuk, hogy szeretnek alkotni, hogy bátran vállalják, hogy véleményt mondjanak, hogy közösségben dolgozzanak, és nem bánják, ha kamera előtt kell szerepelniük. Voltak próbálkozásaink castingra, de nem vált be, mert oda inkább színházi múlttal rendelkező gyerekek jöttek, és mi nem erre helyeztük a hangsúlyt, inkább a spontaneitásra, kreativitásra. A résztvevők nagy része korábban már megfordult valamilyen alkotóműhelyben.

A Médiatanácshoz beadott pályázatukban hangsúlyozták, hogy az ismeretterjesztés mellett a sorozat fontos feladata a konszenzus és az együttműködés népszerűsítése is. Ezek hogyan jelennek meg az elkészült filmekben?

Arra törekedtünk, hogy a művészt ne úgy mutassuk be, mint aki elzárva, elvonulva magányosan alkot. A kortárs művészet nagyon sok esetben a kapcsolódásokról is szól. Az alkotók sokszor csoportban dolgoznak, és gyakran az alkalmazott technika kívánja meg az együttműködést, hiszen egy szobor kiöntéséhez vagy egy film elkészítéséhez több ember összehangolt munkája szükséges. A művészi folyamatba úgy is bevonódhat más, ha modellként kérik fel, akivel aztán szintén megfelelő kapcsolatot kell kialakítani, hogy az elképzelt cél megvalósulhasson, például egy portré elkészítésekor. A lényeg, hogy a fiatalok lássák, hogy a kortárs alkotás nem néhány kiváltságos tehetség elszigetelt életre szóló, komoly elhivatottságot feltételező megnyilvánulása, hanem nyitott dolog, amit ki lehet próbálni, amibe bárki belefoghat egyedül vagy többedmagával, bele lehet kezdeni, abba lehet hagyni, és fontos elem benne a kommunikáció, a diskurzus.

Hol láthatóak az elkészült alkotások, és milyen a fogadtatásuk?

A gyártó cég honlapján, a nara.hu-n megtalálható a link, amely a Kidpix műhely oldalára vezet – ez az az alkotóközösség, amelynek a szellemi terméke a nyolc rövidfilm. Emellett a Kecskemét Televízióval is van egy együttműködésünk, az ő honlapjukon is megtekinthetők a videók, valamint a Youtube videomegosztó felületén is elérhetők. Az eddigi visszajelzések pozitívak, érdekes módon a felnőttek, a művész kollégák különösen örülnek, mert hiánypótlónak tartják a kezdeményezést.

Mi a véleménye a Médiatanács online filmeket támogató Neumann János-pályázatáról?

Örülök, hogy van ilyen, főleg, mert kevesen vállalják fel az értékes közszolgálati tartalmak megjelentetését, pláne internetes közegben. Úgy gondolom pedig, hogy érdemes ezt a területet támogatni, mert egy jó kommunikációs stratégiával sok nézőhöz eljuthatnak ezek az alkotások. Az internetnek megvan az az előnye is a tévével szemben, hogy hosszú időn keresztül elérhetőek a filmek, és kényelmesen hozzáférhetők az érdeklődő közönség számára.

Thames Danube
A collaboration between CCW Graduate School, University of the Arts London, and the Hungarian University of Fine Arts, Doctorate School


Reward Morsel 2011
Multi media work

It is interesting that we have schools, places where we can pressure each other until we finally form a community. This fixing or formation is either successful or not. Succes depends largely on the rules. While the institution is a given, the rules keep changing with the time. This is especially bizarre, and has even been tragical in the course of history. They are obligatory and common. Compliance with the rules and adapting them to the individual require creativity. The school gown may be made of textile or nylon. The hat turned backward. I am concerned with rules and compliance with rules. How are all these manifested? How do they transform visually?

Painted objects related to the school and the kitchen. Nothing special at first sight, but gain different meanings when we see them in a painting. This work focusing on schools is linked to a field study that lasted several years. Even if we do not always work within the school premises, its rules are still present. We all have an obligatory relationship to the institution of the school. My works related to the theme of public catering and the school canteen. I installed the paintings in a kitchen built in the 1950s, in a tiled environment, using a hot-plate and an old, weathered sink. I consider the paintings to be painting objects that are part of the furniture. In the microwave I placed a video work. I sawed together used dishtowels with red and green ribbons. In this way I compiled a Hungarian kitchen. A uniform kitchen consisting of typical objects. 

EGY OSZTÁLYTERMET FORDÍTOTTAM KI, rés a présen, MAGYARNARANCS

Soós Kata képzőművész, kulturális antropológus

rés a présen: Feleltetés címmel új kiállításod nyílt a Rumbach Sebestyén utcai Printában. Kegyetlen emlékeid vannak a suliról?

Soós Kata: Érdekes, hogy vannak nekünk ezek az iskoláink, ahol egymást passzírozhatjuk, amíg közösséggé nem formálódunk. Ez vagy sikerül, vagy nem. Kötelező és közös. A szabályok betartása és az egyénítésük kreativitást igényel. Bizarr és már-már tragikus ez az egész. Ehhez a kiállításhoz többéves terepmunka kapcsolódik.Közel tíz éve kamaszokkal dolgozom együtt művészeti és pedagógiai projektekben.A műhelymunkák tapasztalataiés az elkészült alkotások is azt mutatják, hogy ha nem is minden esetben az iskola terében dolgozunk, akkor isjelen vannak a szabályai.

rap: Milyen képeket állítottál ki, és miért pont itt?

SK: Egy osztálytermet fordítottam ki egy folyosó alakú térbe. A folyosó falára saját festményeimet állítottam ki szabályos rendben, a jól ismert, kredenczöld falfestéket a fehértől elválasztó sötétokker csíkra, éppen úgy, ahogyan a gyerekek rajzait rakják ki az iskolában a lambéria fölé. Szitanyomat formában is lemásoltam a festményeket, majdnem egyformák, csak a címükben különböznek, amik neveket és osztályokat jelölnek. A Printa galériája gyerekléptékű, tökéletesen megfelelt a koncepciómnak. A tér multifunkcionális és kényelmes. Talán nemcsak a témának, hanem a helyszínnek is köszönhető, hogy majdnem annyi gyerek jött el a megnyitóra, mint felnőtt.

rap: Meddig láthatóa kiállítás?

SK: Április 7-ig,és az utolsó napon lesz finiszszázs is. Március 19-én pedig gyerekprogramot tartunk, ahol a gyerekek alkotni fognak, és így dolgozhatják fel a kiállítás és az iskola élményét.

rap: Olyanok a festményeid, mintha mindenről kegyetlen emlékeid lennének. Vagy te vidámnak látsz egy konnektort, egy hullatepsit vagy egy szemeteskonténert?

SK: Ezek a tárgyak éppenséggel kemények és hidegek, mi mégis együtt élünk velük. Vidáman. Olyan tárgyak portréit festem meg, amelyekhez van valamiféle személyes viszonyom, amelyekkel gyakran találkozom, amelyekben túl sok különleges első ránézésre esetleg nincsen, de amikor festményeken, képeken köszönnek vissza, kitágul az asszociációs mező körülöttük, talán élettel is telítődnek. Fessek inkább bohócorrot?

rap: Milyen más projektekben vagy még benne?

SK: Gyakran dolgozom videóval. Van egy saját Kidpix nevű, művészetiés pedagógiai műhelyünk, amelyben gyakorlatilag a kortárs képzőművészet minden lehetséges formáját kipróbálhatják a résztvevők. Erről szólt a Teknőc a láthatáron című 62 részes képzőművészeti televíziós sorozat is, szintén az iskolás korosztálynak (lásd: Teknőc a láthatáron, Magyar Narancs, 2009. március 5.). Az M1-en ment 2009-2010-ben szombat délutánonként, végül Kamera Hungária-díjat is kaptunk érte. Hiányzik a sok szöveg és sport mellett az iskolai életből az alkotás, a képzőművészet. Ezért is tartom fontosnak olyan hiánypótló műhelyek munkáját, mint pl. a GYIK-műhely és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának idén induló pedagógiai programja. A We are here projekt, amiben legutóbb dolgoztam együtt fiatalokkal, idén januárban zárult. Roma fiatalok bevonásával készítettünk posztereket, videókat, amiken saját életük eseményeit mutatják be. Az ebből készült kiállítást Londonban és Budapesten is lehetett látni.

ÚJ UTAK A MŰVÉSZETPEDAGÓGIÁBAN
Szekeres Niki

Soós Kata festőművész, de kulturális antropológiát is végzett, és évek óta múzeumpedagógusként dolgozik. Módszerének egyik fő jellegzetessége, hogy a digitális technikát is bevonja a foglalkozásokba, így válik az újdonságokkal szembeni idegenkedés, félelem és merevség eszközzé, művészeti alapanyaggá, és lehetőség nyílik a játékra, a szabad, kreatív kisművészkedésre.

Festőművészként végeztél a Képzőművészeti Egyetemen, közben kulturális antropológiára is jártál, hogyan kerültél közel a múzeumpedagógiához?

Hatéves koromtól 11 éven keresztül jártam a GYIK Műhelybe, a Nemzeti Galériába, ami már a 70-es évek végén, 80-as évek elején a kortárs művészetekre erősen reflektált. Ez egy nagyon komoly múzeumpedagógiai műhely, az elsők között volt Magyarországon. A műhely folyamatos sikerrel működik most is, és a GYIK műhelyes gyerekek nagy része egész felnőtt élete során kapcsolatban marad a képzőművészettel, a művészetekkel. Ez történt velem is, szoros kapcsolatban maradtam, mint láthatod. Múzeumpedagógiai munkámat a GYIK Műhely művész-pedagógusaként kezdtem, majd a Szépművészeti Múzeum Szépműhely nevű műhelyében dolgoztunk ki egy sajátos módszert, majd később saját műhelyt is alapítottunk Kidpix néven, amely a digitális technikák hozta kihívásokat helyezte programja fókuszába.

Mit gondolsz, mit adhat egy gyereknek a művészetpedagógia pszichológiai és kulturális tekintetben?

Elsősorban kreativitást, illetve jártasságot és tapasztalatot a világ jelenségeiben. A művészet az az eszköz, aminek segítségével tapasztalati, gyakorlati úton szerezhetünk konkrét tudást az élet bármely területéről, akár a társas kapcsolatainkat is beleértve. Rajta keresztül ágyazódik be a kultúra, aki pedig érti a kultúra rendszereit, az valahogyan el tudja helyezni magát a környezetében, a társadalomban, képes lesz kiteljesedni benne. Márpedig ez nagyon fontos a felnőtt személyiség számára.

Csináltál műhelyeket a Szépművészeti Múzeumban, az A38 hajón, a Műcsarnokban, a Millenárison, sőt, Spanyolországban és Franciaországban is, emellett készítettetek egy, a digitális technikával és kortárs képzőművészettel egyszerre foglalkozó sorozatot a MTV-nek (Teknőc a láthatáron). Miért érzed fontosnak a digitális technika oktatását?

A digitális eszközök ugyanolyan eszközök, mint a hagyományosak, a kortárs élet új jelenségeit is tudnunk kell használni. Ezeknek az eszközöknek a felhasználása rettentően sokrétű, átszövi a hétköznapokat, ahogy minden egyes szakterületet, így az alkotóművészetet is. A digitális technológia fejlődésének hatására civilizációs változás következett be, és az emberi civilizáció kortárs állapotait legárnyaltabban leképező művészet és kultúra közötti összefüggések feltárásának kiváló módszere az alkotómunka az új technológiák bevonásával.

Mi volt a célod a Kidpixszel?

Pontosan ezeknek a változásoknak a feltárása, analízise és beépítése a művészeti intuíció, gondolkodás folyamatába. Ez a Kidpix program legfőbb célja. További cél, hogy a komplex alkotóműhely koncepciója már gyermekkorban rávezessen a digitális és mediatizált világ megértéséhez. Oldja az újjal (információs társadalom és gazdaság, kereskedelmi média, reklámok, televíziós erőszak, chat stb.) szembeni szorongásokat, kihasználja a gyerekek páratlan felfogó- és tanulási képességét a média, a külvilág történéseinek megértésében. Ezek olyan tapasztalatok, amelyek egyértelműen felhasználhatóak a későbbiekben, mert az egyben misztikusnak tűnő, de mégis folyamatos jelenlétükkel megszokottá vált honlapok, hirdetések, reklámok stb. világába úgy léphetnek be a gyerekek, hogy maguk konstruálnak, alakítanak ki projekteket. Így mintegy a látszólagos, felszíni struktúrából észrevétlenül jutnak el egy mélyebb alkotási folyamatig. Továbbá a program a gyermekek számára is érthető, játékos módon tisztáz olyan jelenségeket és fogalmakat, mint amilyen a real-time aktivitás, interakció, virtuális tér, anyagnélküliség, szekvencia, minta és még sorolhatnám.

Indul egy múzeumpedagógiai műhely több képzőművésszel és múzeumpedagógussal az FKSE-ben is, mi lesz ez?

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület általános iskolás csoportok számára szervez szeptembertől olyan pedagógiai programokat, melyek során a diákok az alkotótevékenységen keresztül szereznek elméleti és gyakorlati ismereteket a művészetet foglalkoztató kérdésekről (vagyis mindenféléről…).

Legutóbbi kiállításodat (Feleltetés) fiad iskolába indulása inspirálta, mi volt az, amit igazán jelezni akartál e kiállítással, mert nyilván nemcsak az azon való lelkendezés, hogy végre elsős lett a gyerek…

Talán azt, hogy milyen sajátos is a viszonyunk az oktatáshoz. Egy intézményrendszerben helyezzük el a gyerekeinket, hogy ott egymást gyömöszölve kiadjanak majd valami felnőtt formát. Egészen bizarrnak tűnik ez az ötlet, mégis magától értetődő, hogy iskolába kell járni, hogy iskolába járni jó, hasznos és fontos. Ebben az ellentmondásban próbáltam valahogy rendet rakni. Az azonosságokat és a különbözőségeket kerestem, összeszedtem a tipikus dolgokat, és lemásoltam az iskolára jellemző formai elemeket. A kiállításnak a megnyitó és a finisszázs mellett gyerekprogram része is volt, hiszen számomra a kiállítás közösségi élmény, ahogy az iskola is az, kinek-kinek másképpen, egyedien, de valamilyen szinten mindenki életében közösen. A műhelyekről is így gondolkodom, én szeretek csapatban dolgozni, és a művészetet sem magányos tevékenységnek fogom fel. Ugyanis a művészet mindenki számára eszköz, és nem csak a kiváltságosok szórakozása.

© Copyright 2022 KATA SOÓS - All Rights Reserved