KATA SOÓS
PRESS

KÖZÖS KÓRTERMÜNK

drMáriás

"Hatalmas pazar táblaképei szigorú és pontos visszafogottságban tárják elénk azokat a vizuális hangulatokat és élményeket, amelyek a kórházak folyosóinak, várótermeinek, különböző helységeinek a finom és szűrt felmutatásával a kórházban levés, a gyógyulásra vágyás és várakozás furcsa, gyengélkedő, mégis reménykedő és csodaváró élményét és hangulatát idézik fel."

Amíg egy embercsoport, párt, ország esetében olykor nagyon nehéz megmondani, pontosan mi is vele kapcsolatosan az egészséges, avagy a normális, és mi nem az, hol lépi át a határt, amelyen túlhaladva az egészségesből a betegbe, rosszba, tévesbe hajlik, addig egy ember esetében ez általában sokkal könnyebben megy. Mert a világ társadalmaiban mindig csak az egyén az, aki beteg lehet és tévedésben, a többség soha, ugye erről szól a demokrácia.

Persze az egyén is csak akkor vallja be a betegségét és kér segítséget, ha már rádöbbent arra, hogy vele valami nincs rendben. Ha megszólalt benne a józanész, a lelkiismeret, egy óvó hang, egy a józanodás útjára térítő mutató, hogy bódultságából, szédültségéből, önelégültségéből, tobzódásából, mint egy hatalmas önünneplő őrületéből magához térjen és segítséget kérjen. Mert már belátja, immár tudja, hogy amikor azt hitte, hogy ő tökéletes, hibátlan, halhatatlan, a legeslegjobb, az egyetlen, a makulátlan, akkor tévedett, mert valami szokatlan, furcsa, egyensúlyából kibillentő hatás alatt állt.

Régóta tudjuk, hogy a művészetnek gyógyító képessége van. Az eszkimó sámánok mai napig a betegüket hangos dobolással és az arcába való énekléssel gyógyítják, míg a világ vezető kiállítóhelyei kortárs művészettel próbálják a városi tömegeket kigyógyítani a munkájuk által életeiket szürke unalommá tevő sivár érdektelen közönyből.

Soós Kata egy izgalmas és érzékeny, nagyon feszült és mégis látszólag teljesen egészséges történelmi pillanatban és politikai helyzetben meglehetősen felkavaró szellemi játékra hívta a közönségét. Arra ugyanis, hogy képei, installációja, performansza láttán elgondolkozzon azon, hová is lett környezetünkből az egészség, a józanság, az egyensúly, s egyáltalán a kollektív gyógyulás reménye.

Hatalmas pazar táblaképei szigorú és pontos visszafogottságban tárják elénk azokat a vizuális hangulatokat és élményeket, amelyek a kórházak folyosóinak, várótermeinek, különböző helységeinek a finom és szűrt felmutatásával a kórházban levés, a gyógyulásra vágyás és várakozás furcsa, gyengélkedő, mégis reménykedő és csodaváró élményét és hangulatát idézik fel. Nagyszabású olajképein nem mutat fel semmi elborzasztót, vulgárisat, megdöbbentőt, bombasztikusat, elkeserítőt, szenzációhajhászt, nem azt mondja, hogy „szkizofrén betegek fejszével üldözik a szülőosztály legkiszolgáltatottabbjait”, vagy valami hasonlót, hanem finoman elbizonytalanít, hogy most hol is vagyunk, miért is vagyunk így, kik is vagyunk, s mindenekelőtt, hogy vajon egyáltalán jól vagyunk. Csak annyit kérdez meg: ez szerinted egészséges? Ez volna a normális?

Páratlanul finom konceptuális festészetének és anti-expresszionizmusának példányait, látszólagos alkalmazott, akár egészségügyi pannóként is felhasználható „gyógy festményeit” rendre átszeli egy rejtélyes, világos vagy fényes csík: a fény, a világosság, az értelem csíkja, a gyógyulást ígérő perspektíva, az egészségszelet, mint kép a képben, avagy motívumként működő, a sorozatot összekötő, élét, jövőjét, kifutását jelölő részlete és egészük egyfajta rejtett olvasata.

S ahogy nézzük nagyszabású, pontos, szép, ütős, és mégis kétségbeejtően kíméletlen következetességgel egy lecsupaszított perspektívára, tudatos szűklátókörűségre, bezártságra, katatón benyomásra hajazó képsorozatát, ahogy közben mozgunk a térben, valódi kórházi paravánok, éjjeli-szekrények, várótermi székek és fogasok között találva magunkat elborzadunk. Mert kiderül, s immár a Napnál is világosabbá és egyértelműbbé válik, hogy ez nem játék, hogy itt már a néző felelősségre van vonva, mert szó szerint ki van mondva, hogy nagy a baj, hogy igenis betegek vagyunk. Mert a mámor, a lidércek, az önelégültség, a megalománia, az értetlenség, az önzés, a kirekesztés, a másikat meg nem hallás, a vakság foglyai vagyunk. Akiknek józanodás által a megértés, együttérzés, önkritika, önvizsgálat, tolerancia, empátia világába kell visszatérni, a gyűlölet és türelmetlenség helyett a megértés és a szeretet hangulatába jutni, azaz meggyógyulni.

Még nem láttam tárlatot, amely ilyen pontos szigorral és ekkora művészi kifinomultsággal figyelmeztetett volna arra, amiről maga az emberségesség, így december elején pedig különös aktualitással a karácsony kellene, hogy szóljon.

×

drMáriás KÖZÖS KÓRTERMÜNK
drMáriás
A38 cikk
2016.12.03.

SOÓS KATA – FELÜLETI KEZELÉS

Martinkó József

Mottó: „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér…” (J. A.)

Bizonyos szempontból egyre világosabb a kép. Soós Kata festészete az elmúlt tíz évben szinte katalógusszerű pontossággal hozott létre egy olyan világot, ami végül egyetlen narratív kompozícióvá kezd összeállni. Noha a festményein megjelenő téri és tárgyi alakzatok mindegyike a banalitásban gyökerezik, képeinek témái friss életeseményekhez kötődnek. Ha végignézzük az elmúlt évek kiállításait, akkor azt látjuk, hogy Soós Kata a privát lakótér, a lakás, az otthon leghétköznapibb alkatrészeinek, szerelvényeinek „számbavétele” után fordult az intézmények tereinek tárgyi és téri világa felé. A Házak, meg gázcső, meg telefonfülke, (K. Petrys Ház, 2004), illetve a Padlózást vállalok (Meander Galéria, 2005) után a kisgyereket érő iskolai benyomásokat megjelenítő Feleltetés (Printa, 2011) című kiállítás következett, majd az intézmények, munkahelyek háttérvilágát megjelenítő Mosókonyha (A38, 2014). Most kiállított Felületi kezelés címen bemutatkozó új sorozatának darabjai kórházi enteriőröket mutat be. A kórház, úgy is, mint az intézményi világ legösszetettebb, az otthontól legtávolabb álló darabja különös szubjektív olvasatot kap, aminek fókuszában a tárgyi banalitás mellett az átláthatatlanság jelenik meg. Soós Kata itt a rá jellemző olaj – vászon technika mellett nyomatokkal fogalmazza meg azt az elidegenedettséget, szorongást és kiszolgáltatottságot, ami napjaink hazai kórházaiban fogadja a betegeket, hozzátartozókat. Szűk képkivágásokban olyan beállítások láthatóak, olyan tárgyegyüttesek jelennek meg, amiket nehéz közvetlenül összekötni a betegség, gyógyítás gondolatkörével, ugyanakkor pontosan illusztrálja mindazt, ami a jelenlegi egészségügyben zajlik. A betegség tabu, amit jellegtelen terek és tárgyak közé zárnak el az egészségesek világa elől és mindent megtesznek az intézmények annak érdekében, hogy a kórház kívül kerüljön a hétköznapi élet realitásán. Soós Kata képei éppen arra a paradoxonra mutatnak rá, miszerint minden igyekezet ellenére egy-egy irodai szék, irodavirágok, szobanövények, neonfényű szobasarkok, kávé- és üdítős automaták, várótermi asztalkák képében a külvilág hétköznapisága nagyon is jelen van ezekben a terekben is.

×

Martinkó József SOÓS KATA – FELÜLETI KEZELÉS
Martinkó József
K. Petrys
2016.11.30.

SOÓS KATA – képzőművész

Martinkó József

„Soós Kata, a festő vizsgálódó típus, aki nem riad vissza a házimunkától. Olyan tablókat készít, amelyek egy közös téri és tárgyi tudatalattiból táplálkoznak. Pontosabban úgy válnak kollektívvé ezek a vizuális részletek, hogy az alkotó valóban közforgalmú terek intimnek távolról sem nevezhető, ugyanakkor rejtett zugaiba vezeti be a szemlélődőt. Olyan tárgyi elemeket és motívumokat dokumentál, gyűjt, fényképez le, rögzít videóra, amelyek intézmények mosodáiban, üzemi konyháiban találhatóak meg. Ezek a joggal banálisnak, és gyakran zsírszagúnak ható részletek esnek keresztül azon az értelmező transzformáción, aminek a végén táblaképek születnek meg. Ahogyan egy Soós Katáról régebben megjelent kritikában olvashattuk, a művész képein egyfajta "példás korszerűtlenség", a hétköznapiság és a az intézményi miliőtől mindannyiunkba élő, mélyen kódolt rettegés, szorongás egyszerre jelenik meg. Ha kaptak már frászt, ha tört már önökre szinte váratlanul a rosszkedv egy-egy hétköznapi funkciójú épített térbe lépve, akkor közel járnak annak megértéséhez, mitől is gyökerezik földbe a láb, amikor Soós Kata brutális tárgyilagossággal, jéghideg magányában ábrázolt ipari sütője előtt érez a tárlatlátogató. Nincs feloldás. Az iskolai menzák alumínium lábasai, vájlingjai, vagy egy képzelt gyermekotthon mosógépe csak az első pillantásra hatnak ismerősnek, familiárisnak. Utána kezdetét veszi a zuhanás, ami az ottfelejtett tárgyak, a be nem lakható, de folyamatosan használatban lévő terekből áradó rosszkedv mélyére ránt minket. Egy-egy élesebben kirajzolódó burkolat, vagy tárgyi részlet mintha kapaszkodót jelentene ebben a végenincs zuhanásba, ám ez csak illúzió. Rátéved a szem egy bizonytalan kontúrú szürkére, vízköves csempére, vagy egy-egy nyugtalanító, elrontottan megfestett perspektívavonalra, máris kicsúszik lábunk alól a talaj. Főzelék és fertőtlenítő.”

×

K-Petrys logo SOÓS KATA – képzőművész
Martinkó József
K. Petrys
2014.05.12.

Háztartási masinéria

Marsó Paula

Tagadhatatlan: háztartási gépeinkhez gyakran személyes, érzelmi viszony fűz bennünket. Soós Kata művészetének tárgya is az ipari kultúra terméke. Kerüljünk beljebb a mosókonyhába!

Amikor az új mosógépem megérkezett, gondosan elolvastam a hozzá mellékelt használati utasítást. Az új családtagnak kijáró figyelemmel tanulmányoztam az apró betűs részeket. A programtáblázatot a gép közelében tartom, gyakran kell belenéznem, nem tudok mindent fejből. Van ebben a tájékoztatóban egy különös mondat: Chouchoutez-le et il vous sera toujours fidele. Magyarul azt mondanánk, hogy „bánjon vele gyengéden, meghálálja a gondoskodást”. A mosógép, mint olyan, valóban a család része. Bizonyára nem csak a hangja és a frekvenciája miatt érzékelhető intenzívebben a jelenléte a többi háztartási robotgépnél, hanem azért, mert tesközelből ismer minket. A családi szennyest megbízhatóan kezeli, közömbösíti a szagokat, eltünteti a foltokat, átrendezi a ruha ráncait és néha a színét is, olykor lenyel ugyan egy-egy gombot, amit a gyomrából kell kihalászni,de a hasában lévő szűrőből azt is visszaköpi.

Bármi lehet a festészet modellje, ha a kép eseménnyé válik. Soós Kata modelljei általában az üzemi vagy az ipari kultúra termékei. A fiatal képzőművész indusztriális tájak flanőre, aki nem annyira a városi – manapság inkább króm, mint vasbeton – poétika látványelemeit festi meg, inkább tárgyakat emel ki saját közegükből, hogy így hozzon létre egy magát semlegesnek vizionáló tájat, portrét, csendéletet. Így kerül a helyéről egy „nem-helyre” a kávéfőző, a csomagmegőrző, a kirakatüveg. Mintha a művészetnek lenne egy olyan anorganikus regisztere, amelyet a magukba forduló, használaton kívüli, diszfunkcionális tárgyak éltetnek. Ebben a közegben magunkra ismerünk; a „Padlózást vállalok” és a „Feleltetés” sorozat ilyen – kiragadott – vándorló tárgyak világát jelenít meg. Az indusztriális folklór a mosógép sorozatban játékosabb és szervesebb motívumokban bukkan fel. Itt már vannak nyomokban minták, és legfőképpen színek. A homogén szürke háttérbe kerül, a kép terét egy tolakodóan gigantikus geometrikus forma uralja, ami minden egyéb történést kiszorít a képből. Illetve, ami folyamatban van, az az elvirágzott üzemi kultúra kizárólagosságának megjelenítése, a monstruózus díszlet térnyerése. Milyen a viszonyunk ehhez a színpadképhez? Milyen jelentéssel bír ez a szervetlen táj? Amikor hosszabb ideig tartózkodunk külföldön, óhatatlanul személyes viszonyt alakítunk ki a sarki (általában) önkiszolgáló mosodával. Az átalakulás, a megtisztulás, a feltámadás ceremóniáját a szennyes ruhák kezelésének napi rutinjában éljük át. És ott van még a háztartási masinéria, mint misszió, szertartás vagy éppen rabszolgaság.

Faltól falig mosógépek és mosogató tálak uralják a kiállítási teret. Nem annyira provokáció ez – a női szerepek funkcionalitásának ironikus bemutatása –, számomra inkább nosztalgia. Olyan helyek után való vágyakozás, ahol a maga monotón és hétköznapi, primér egyszerűségében történik az élet. Soós Kata képein gyakran bukkan fel nyomokban a kantin, a váróterem, az iskolapad, mint a hospitalizáció és az eröltett kollektivitás helyszíne. Olyan helyek ezek, melyeken általában nem önszántunkból időzünk, a hangulati elemeik pedig szinte a bőrünkre égnek. A felelevenített szagok és színek (iskolakék, folyosószürke, műanyagsárga) egyszerre végtelenül otthonosak és – talán éppen az ismerősségük miatt – viszolyogtatóak. Végül pedig ne felejtsük el, hogy olyan hatalmasak ezek a masinák, hogy kedvünk lenne kinyitni a mosógép ajtaját és átsétálni a kép másik oldalára. Vajon mit látnánk onnan, visszanézve? Kimosva és kiöblítve néznénk egy konyhaszagú jelenetet?

Akármelyik oldalról tartsunk is a másik oldal felé, a kiállításon járva ne mulasszuk el megnézni egy ugyanezen a helyen – A38 hajó – korábban tartott performanszról készült videót. A koncertező norvég együttes szintén a háztartási gépeket tette meg művészete tárgyává, de esetükben a gép nem vizuális, hanem akusztikus modell. A gépek iránt tanúsított kegyetlen bánásmód éppúgy érzelmekről – igaz, ellentétes irányú érzelmekről – árulkodik, mint a mosógéphez adott használati útmutató és a gigantikus mosógép modell. Valamit kell kezdeni a szennyessel. Gyengéden vagy radikálisan: mindegy.

×

Marso Paula HÁZTARTÁSI MASINÉRIA
Marsó Paula
magyarmuzeumok.hu
2014.05.12.

Hagyni a dagadt ruhát magára

Horváth Judit

A közönség – akár egy parkban – háttal egymáshoz támasztott székeken ülve beszélgetett, múlatta az időt. Ki gondolta, hogy ennyire otthonos tud lenni a mosókonyha? Az angol egyenesen woman-house-nak mondja a mosodát. A mosoda, mint női tér, territórium. A mi kis mosodánk: az egyik nő festette, a másik beszélt róla, a harmadik énekelt, míg mi időztünk. - Az A38 Hajó mai műhelynaplóját Horváth Judit írja.

Mikor először meghallottam, hogy Soós Kata a Mosókonyha címet adta a kiállításának, arra gondoltam, micsoda antireklám, csak a sziszifuszi vesződség jut az embernek eszébe róla, vagy a használaton kívül rekedt tetőtéri cellák, melyből oly sokat lakássá barkácsoltak egy reménytelibb korban. Valahogy nem hívogatott, de mégse próbáltam lebeszélni róla Katát. Azt gondoltam, illik hozzá, sőt jól áll neki ez a riasztó stíl. Annál nagyobb lesz a meglepetés, ha a külcsín mögül előtűnik a belbecs. Az se véletlen, hogy a megnyitón zenélő Jónás Vera egy nemrégiben megjelent interjúban úgy nyilatkozik, hogy eszébe sincs berobbanni, inkább szeretne lassan építkezni. Akár fékez is, ha éppen gyorsnak érzi a tempót. Ezt hívják korszellemtől eltérő viselkedésnek, azt hiszem. Lássuk, mi jön ki ebből. Megnéztem Jónás Vera egyik klipjét, amiben a barátai táncolnak, köztük Kata is: egy dróthálóval bevont bazaltkockákból kirakott fal előtt, könnyeden.

Soós Katával időszakosan keresztezzük egymás életét. 2004-ben rendeztük neki az első kiállítást még a Horánszky utcában Házak meg gázcső, meg telefonfülke (!) címmel. Legközelebb az óvodában találkoztunk, ahol csoporttársak voltak a gyerekeink. Sokáig így szerepelt a telefonom névjegyzékében: Noé anyuka. Aztán ő szervezte az első gyerekfoglalkozásokat az A38-on. Legutoljára az egyetemen futottunk össze szeptemberben, ahol kiderült, hogy ugyanabba a doktori iskolába jár, ahová én. Most meg ez a kiállítás.

Nagy Géza kollégámmal általában hétfőn rendezzük a kiállításokat. Gézánál türelmesebbet nem ismerek, őt viszont már legalább húsz éve. A kilencvenes évek végén közös baráti társaságunk Raszputyinnak hívta őt, mert már akkor is kísértetiesen hasonlított az orosz okkultistára. Ma már motorral jár, és nem csak fekete ruhái vannak. Ő intézi a képek szállítását, installálását, ő állítja be a kiállítás fényeit, nagyszerű fotókat készít a megnyitókon, és intézi a hajó megannyi ügyét. Nem ismerek olyan embert, aki őt valaha is ki tudta volna zökkenteni a nyugalmából.

Hétfőn, mikor beléptem a kiállítóterembe, a képek már a falnak támasztva is erős hatást váltottak ki belőlem, amit csak fokozott a térbe rendezett installáció, egy önkiszolgáló mosoda enteriőrje: váró, közösségi tér, mely a megnyitón életre kelt. Sisso szövege besúlyozta, Jónás Vera zenéje oldotta a kiállítást. A közönség – akár egy parkban – háttal egymáshoz támasztott székeken ülve beszélgetett, múlatta az időt. Ki gondolta, hogy ennyire otthonos tud lenni a mosókonyha? Az angol egyenesen woman-house-nak mondja a mosodát. A mosoda, mint női tér, territórium. A mi kis mosodánk: az egyik nő festette, a másik beszélt róla, a harmadik énekelt, míg mi időztünk.

A gyerekeink is jelen voltak: Noé, Igor, Vera, Olga és a többiek. Megmutattuk őket egymásnak, amíg mentek a gépek. A halk morajt a festett mosógépekhez a vízibusz berregése adta.

Ahogy ott álltam, és néztem, hogy csillognak a Dunán a fények, arra gondoltam, hogy mielőtt elindultam a hajóra, otthon kiteregettem a mosást. Átfutott a fejemen, hogy mennyire száradhatott meg Olga fürdőköpenye, holnap úszás lesz, és reggel vinni kell. Úgy szoktam megnézni, hogy teljesen megszáradt-e már a ruha, hogy az arcomhoz érintem. Ahol még nedves, ott hűvösebb az anyag.

Ezekben a napokban Kata kiállítása mellett több munka is foglalkoztat. Filmeket készítünk kortárs művészekről. Most éppen tíz művészről húsz ötperces filmet. A költségvetés nem nagy, de ebből kell kihozni a maximumot. A forgatásokon már túl vagyunk, az utómunkán dolgozunk Szirmai Marcival, akivel mindig öröm az együttműködés. Jönnek-mennek a levelek, az időm legnagyobb részét a gép előtt töltöm.

Félév vége van, el kell olvasnom néhány dolgozatot is, amit MOMÉ-s diákjaimtól kaptam, és be kell fejeznem egy tanulmányt, amihez könyvtáraznom kellene valamikor.

Fontos, hogy legalább egy művészetpedagógiai foglalkozást csináljunk Kata kiállításán. Rengeteg ötletet ad a Mosókonyha. Kíváncsi leszek, hogy fogadják majd a gyerekek, hogy reagálnak ezekre a festményekre, hogy mozognak majd ebben a térben. Közben zajlanak a következő kiállítás előkészületei, amit Tóth Andrej festményeiből nyitunk június 10-én Plattensee címmel. Kormos Marcivel is le kellene ülnünk beszélni, aki szívesen venne részt egy nyári művészeti napközis tábor megszervezésében a hajón. Az A38 mindent tud, ami ehhez kell, csak meg kell tölteni tartalommal. Olyan, mint egy multifunkcionális mosógép, ami egyfolytában zakatol. Gyerekkorom egyik kedvenc meditációja volt, hogy az elöltöltős mosógép dobját bámultam munka közben, néztem, ahogy forognak benne a ruhák. A hajó is ilyen, folyamatos, megállíthatatlan pörgése mindig felpezsdít és gyönyörködtet.

×

Horváth Judit HAGYNI A DAGADT RUHÁT MAGÁRA
Horváth Judit
litera.hu
2014.05.07.

A megtisztulás tere

drMáriás

Soós Kata kiállításán a hétköznapok látszólag felszínes életterében mutatja fel a szakralitás általa újra-felfedezett és átlényegített dimenzióját.

Soós Kata különös személyiség: szinte mindig mosolygós, vidám, azonban ez a felszínen szinte állandónak tűnő vidámság mögött egy nagyon is konzekvens, tudatos, s igazából nem mindig felhőtlenül vidám alkat rajzolódik ki, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy hol vannak a határok, mik a kényszerek, s merre lelhetők fel az esetleges menekülési útvonalak.

Amint azonban az a mostani kiállításán kiderült, még egy nagyon fontos tulajdonsága van, ez pedig a bátorság. Hiszen aki látta az utóbbi évek számos tárlatát a Hajón, valószínűleg egyiket sem találta olyan megdöbbentőnek, egy témára, egy mondanivalóra, egy üzenetre, egy élményre kihegyezettnek, mint a mostani.

Soós Kata a mai élet mára minden szintjén a racionalitás és a fogyasztói társadalom közhelyeiben tocsogó, a végletekig leegyszerűsített és lebutított kényszerű élettere keretein belül keresi, találja meg és mutatja fel a szakralitás általa újra-felfedezett, újra-bemutatott, újra-beállított, művészete által is kiirthatatlannak bizonyuló tereit, alkalmait, helyszíneit és hangulatait. S teszi ezt olyan tematikai visszafogottsággal, látszólagos egyszerűséggel, az ismétlés által való ráerősítéssel és mondanivalója látszólagos hétköznapiságával, hogy a néző kénytelen úgy magába fogadni azt, hogy annak a mögöttes tartalma is felsikoltson és feldübörögjön.

Mosókonyha a kiállítás címe, s amit a képein látunk, azok a hétköznapi megtisztulás, mosás, mosogatás, tisztítás, tisztálkodás különböző helyszínei, amelyeknek szinte semmilyen intimitása nincsen. S az nyilván azért nincsen, mert ezek a helyszínek, terek, konyhák, mosodák nem privát helyszínek, nem az elvonulás, a megnyugvás, az elzárkózás pihentető helyei, hanem a katarzis hétköznapi, szinte ipari jellegű és méretű közös színpadai, amelyeket a közös, így az egymás általi megtisztulás és lelki felemelés utolsó rezervátumaiként használunk és látogatunk.

Ezekbe a konyhákba, mosodákba, tisztasághelységekbe kénytelen-kelletlen belelátjuk a mai ember purgatóriumát, tisztítótűzét, a hétköznapi valójából transzcendens állapotába való átváltozásának és a szakrális állapotba való beavatásának szent tereit. Azokat a helyszíneket, amelyek a deszakralizált, teljesen materialistává vált mai életszemlélet ellenére is a praktikum szintjén fennmaradt hétköznapi aktusaiban is újra tudja fogalmazni, szülni, kreálni azokat a testi cselekvéseket és az általuk létrejövő szellemi változásokat, amelyek, ha kimondatlanul is, ugyanabba a szférába juttatnak el, ahová egy katedrális, piramis, zsinagóga, zarándokhely, imaház vagy emlékhely tere rendeltetett.

Csak Soós Kata terei közvetlenebbül, látványosságaikban visszafogottabban, szinte pofon egyszerűnek tűnő megközelítésben, ugyanakkor szinte monumentális méretben és olyan kitartó tematikai ismétléssel teszik ezt, hogy általuk a nézés nyomán a befogadás katartikus rítusának résztvevőjévé avanzsálja a nézőt, látogatót, befogadót.

Hogy az megtisztulva, fénnyel feltöltődve, erőt szerezve tiszta lappal, tudattal, egy teljes és minden szinten megjelenő tisztaságélménnyel magában hagyhassa el a kiállítóteret, melynek képek nélküli oldalán a természet legnagyobb mosógépe, a perpetuum mobile megtisztító-gép, a Duna válaszol festményeire, akár a túlsó partról, azt sugallva, hogy amit a művész alkotott, az bizony csakis a legjobb irányba mutat.

×

DrMáriás A MEGTISZTULÁS TERE
drMáriás
a38.hu
2014.05.07.

Mosókonyha

Artner Szilvia (Sisso)

Soós Kata szakmai önéletrajzát egyszerűen képtelen vagyok végigolvasni, annyi állomás, mosónőnek is sok. Sorolni sem fogom, mert maximum egy ösztöndíj bizottságot érdekel. Inkább nézni kell a képeit és, hát lelki alkattól függően szorongani, vagy mosolyogni, de mindenképp lenyűgözve lenni, hagyni előtörni a magára hagyott koragyerek ikonikus emlékezetét. El kell tévedni az óriás lábasok, tepsik, mosógépek erdejében.

Emlékszem az első Kata-festmény élményemre. Egy pillanatra megrekedtem a személyiségfejlődésben, de aztán azonnal láttam a lényt az alagút végén és elindultam egy másik világ felé. Konnektor volt a képen, semmi más. Talán egy kis vakolat. Úgy, ahogy valószínűleg bárhol láthattam azelőtt, de sose vettem észre micsoda perspektívái lehetnek egy elektromos, háztartási izének, bemenetnek a falon. Hirtelen, mint egy traumaterápián, végiggondoltam milyen érzetek kötődnek hozzá a gyerekkori misztikus, veszélyes tárgy emlékétől, felnőtt létem falból csorgó internetjéig. A, ha bedugom minden van, ha kihúzom semmi sincs nyomasztó gondolata kísér azóta is és sokszor csak a konnektorokat vizslatom a falon, történetesen egy képekkel teli kiállító teremben is. Van, hogy egy egyszerű kapcsoló jelentőségteljes, otthonos házi monszterré alakul a fürdőszoba falon.

A szülészeti osztályon játszódó sorozata a minimál-műtők, a kórház udvar, a rideg fém tepsik is segítettek módosítani a tudatállapotomat, azaz más perspektívából látni valamit, például a saját szülésemet, amit leginkább egy gardróbszekrényben, a legbarátságosabb kórházi felmosó vödör társaságában szerettem volna eltölteni. Rájöttem valamire a festményeknek köszönhetően, ami nem volt addig sem titok. Történetesen, hogy a mi társadalmunknak miért otthonos a félhomály, miért érezzük biztonságban magunkat a szigorú terekben, a zöld csempék, a gépek között. Hol máshol lehetnénk jobban, ha egyszer azonnal egy ilyen dizájnba szül bele minket az anyánk.

A Mosókonyha újabb fejezet a megvilágosodásom felé, maga a megtisztulás, a menza meditáció. A forgótárcsák és csapok alatt lapuló gyerekkor története. Szinte érzem a tisztítószerekkel keveredett paradicsomos káposzta illatá, ha elhaladok az üres, rendbe rakott ipari konyhát ábrázoló kép előtt. Itt már senki sincs, nem áll éhes diákok, fáradt melósok sora a pult előtt, de hiába járt le az ebédidő, az étel és a sürgés, a körötte zajló munkafázisok emléke, a gőz, az apró verejtékcseppek ott figyelnek valahol.

Kicsi és jelentéktelen az ember, egy dráma nélküli dráma főhőse e túlzott jelentőségű tárgyak között. Mégis akad társaság a mosókonyhában. Mindenki hozzá tud adni egy embermesét a lefolyók és a szárítók világához a saját vélt, vagy valós emlékeiből.

Egyszer átmentünk a suli konyhán, egy esti buli közben, és nem tudtam levenni a szemem az óriás kuktáról, amiről az a legenda terjedt, hogy egy konyhás néni, mielőtt haza akart térni, benne zuhanyozott, mert ott jó meleg volt a víz, aztán rácsukódott véletlenül az edény hidraulikus fedele és reggelre benn főtt, kész volt a konyhai horror, a szakács néniből lett húsleves sztori. Nem fizettem be az ebédet egy darabig, elköltöttem a büfében a pénzt.

A mosógéphez egy megátalkodott anyakép társul nekem. Anyu, aki nem teregetett némán, hanem hangosan mosott. A gépesített mosodát megvetette, pedig ott tolongtak a modern háziasszonyok. Levitték, bedobták, kivárták, olvastak, bulvárosodtak, gyereket neveltek közben. De felsejlik a kollégiumok, a kórházak, az intézetek tisztasági részlege, ahol ma is egyre mossák a város szennyesét.

A mosógépek közé én azért a legvadabb fantáziáimban nem nőket, hanem kedves mackónadrágos férfiakat képzelek, akik harmóniába rendezik a háztartás világát. Kár, hogy ilyesmi a valóságban nem létezik.

×

Artner Szilvia MOSÓKONYHA
Artner Szilvia (Sisso)
K. Petrys
2014.05.06.

SOÓS KATA MOSÓKONYHÁJA AZ A38-ON

Martinkó József

Hétköznapiság, “példás korszerűtlenség” és az intézményi miliőtől való rettegés. Ez mind megjelenik Soós Kata képein – a művésznő Mosókonyha című kiállítása az A38 Hajón.

Soós Kata festményein mindennapi életünk közösségi terei jelennek meg. Olyan helyek, ahol emberi csoportok töltenek naponta nem kevés időt, mégis hiányzik belőlük a személyes elem. Életünk uniformizált, közönyös színterei ezek, melyek nem otthonosak, mégis mindannyiunk számára ismerősek. Soós festményei előtt állva szinte halljuk, ahogy cipőnk koppanása visszhangzik a térben, ahol egyedül vagyunk, mert valamiért üzemen kívüli időben érkeztünk: nyitás előtt vagy zárás után, miután elment vagy mielőtt megérkezett volna bárki ide.

Soós Kata „olyan tablókat készít, amelyek egy közös téri és tárgyi tudatalattiból táplálkoznak. Pontosabban úgy válnak kollektívvé ezek a vizuális részletek, hogy az alkotó valóban közforgalmú terek intimnek távolról sem nevezhető, ugyanakkor rejtett zugaiba vezeti be a szemlélődőt. Olyan tárgyi elemeket és motívumokat dokumentál, gyűjt, fényképez le, rögzít videóra, amelyek intézmények mosodáiban, üzemi konyháiban találhatóak meg. Ezek a joggal banálisnak, és gyakran zsírszagúnak ható részletek esnek keresztül azon az értelmező transzformáción, aminek a végén táblaképek születnek meg. Ahogyan egy Soós Katáról régebben megjelent kritikában olvashattuk, a művész képein egyfajta “példás korszerűtlenség”, a hétköznapiság és a az intézményi miliőtől mindannyiunkban élő, mélyen kódolt rettegés, szorongás egyszerre jelenik meg.”

×

Martinkó József SOÓS KATA MOSÓKONYHÁJA AZ A38-ON
Martinkó József
funzine.hu
2014. május 6.

A TÉRKÉP A TURISTA MEG A HUROK

Interjú Soós Kata képzőművésszel

Mi fán terem a loopolás? Mitől érdekes egy portré? Hogyan használják a térképet a képzőművészek? Mire jók a turistafotók? Ilyen és hasonló kérdésekre kap választ az, aki belenéz a neten A Műhely – Kortárs képzőművészeti ismeretek címmel készült nyolcrészes filmsorozatba. Az alkotók a Médiatanács Neumann-pályázatának köszönhetően fiatal magyar művészek segítségével, a gyerekekkel közösen alkotva vezetik be a nézőket tíz-tíz percben a modern képzőművészet világába. Soós Kata, a filmsorozat szerkesztője-rendezője megosztotta a Médiatanács blogjával, miért tekinti egyedülállónak kezdeményezésüket.

Soós Kata képzőművész, kulturális antropológus, szerkesztő-rendező. A Kidpix digitális műhely, filmalkotó stáb vezetője, amely tíz éve foglalkozik gyerekeknek szóló művészeti workshopokkal. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett doktori fokozatot, A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának senior tagja. Munkáival rendszeresen szerepel hazai és nemzetközi kiállításokon.

Mi ösztönözte önt arra, hogy ifjúsági ismeretterjesztő filmsorozatot készítsen a kortárs művészetekről?

Én magam is képzőművész vagyok, és személyes ambíció vezérelt. Jól észlelhető, hogy a gyerekek, de még a felnőttek is nehezen igazodnak el a kortárs művészetek gondolati világában, nem találják a szavakat véleményük kifejezésére, tisztázatlanok számukra a kortárs képzőművészeti fogalmak. Korábban, más területeken pedig már közel kerültem a témához, múzeumpedagógusként dolgoztam, illetve a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában is iskolás gyerekeknek vezettem programokat a kortárs képzőművészetről, ahol láttam, hogy szükség lenne egy hasonló fogalomtárra. Fontosnak tartom azt is, hogy a kortárs művészeknek értő, befogadó közönsége legyen a felnövő generáció tagjai között is, akik számára az értelmezés kényelmesebbé, otthonosabbá válik a megszerzett művészeti ismeretek révén.

Az epizódok központi elemei elég eklektikusak: a portré, a turista, a hurok, a térkép, a videóművészet, Igor és Ivan Buharov, Budapest, valamint a Nemzeti Galéria Gyermek- és Ifjúsági Képzőművészeti műhelye. Milyen szempontok szerint választották ki a nyolc témát? Milyen ötletek maradtak ki, mivel folytatná?

A kiindulópontok minden esetben arra szolgálnak, hogy apropót adjanak, asszociációt keltsenek a képzőművészeti fogalmakhoz. A hétköznapi életből vett tárgyaink, dolgaink sokféleképpen lehetnek fontosak, érdekesek és inspirálóak a művészek számára, és ha sikerül olyanra rábukkanni, ami erősíti és elősegíti a kapcsolatot az elvont művészeti fogalmakat segít valóságossá tenni, nyert ügyünk van. Ehhez akár egy félig leszedett vacsoraasztal is megfelel, mert a művészet erre is mutat példát nekünk. A kontextus bemutatása által remekül meg lehet jeleníteni például az assemblage vagy a ready-made fogalmát. Valóban könnyen folytatható a sorozat, és a további epizódokat változatlanul elsősorban olyan mindennapi dolgok köré építenénk, amik a gyerekek, a fiatalok életében is visszatérő elemek, és ismerősek számukra.

Mennyire volt nehéz a filmekben szereplő gyerekeket rávenni a szereplésre, az aktív közreműködésre? Hogyan választották ki őket?

Főleg olyan gyerekekkel dolgoztunk együtt, akikről már eleve tudtuk, hogy szeretnek alkotni, hogy bátran vállalják, hogy véleményt mondjanak, hogy közösségben dolgozzanak, és nem bánják, ha kamera előtt kell szerepelniük. Voltak próbálkozásaink castingra, de nem vált be, mert oda inkább színházi múlttal rendelkező gyerekek jöttek, és mi nem erre helyeztük a hangsúlyt, inkább a spontaneitásra, kreativitásra. A résztvevők nagy része korábban már megfordult valamilyen alkotóműhelyben.

A Médiatanácshoz beadott pályázatukban hangsúlyozták, hogy az ismeretterjesztés mellett a sorozat fontos feladata a konszenzus és az együttműködés népszerűsítése is. Ezek hogyan jelennek meg az elkészült filmekben?

Arra törekedtünk, hogy a művészt ne úgy mutassuk be, mint aki elzárva, elvonulva magányosan alkot. A kortárs művészet nagyon sok esetben a kapcsolódásokról is szól. Az alkotók sokszor csoportban dolgoznak, és gyakran az alkalmazott technika kívánja meg az együttműködést, hiszen egy szobor kiöntéséhez vagy egy film elkészítéséhez több ember összehangolt munkája szükséges. A művészi folyamatba úgy is bevonódhat más, ha modellként kérik fel, akivel aztán szintén megfelelő kapcsolatot kell kialakítani, hogy az elképzelt cél megvalósulhasson, például egy portré elkészítésekor. A lényeg, hogy a fiatalok lássák, hogy a kortárs alkotás nem néhány kiváltságos tehetség elszigetelt életre szóló, komoly elhivatottságot feltételező megnyilvánulása, hanem nyitott dolog, amit ki lehet próbálni, amibe bárki belefoghat egyedül vagy többedmagával, bele lehet kezdeni, abba lehet hagyni, és fontos elem benne a kommunikáció, a diskurzus.

Hol láthatóak az elkészült alkotások, és milyen a fogadtatásuk?

A gyártó cég honlapján, a nara.hu-n megtalálható a link, amely a Kidpix műhely oldalára vezet – ez az az alkotóközösség, amelynek a szellemi terméke a nyolc rövidfilm. Emellett a Kecskemét Televízióval is van egy együttműködésünk, az ő honlapjukon is megtekinthetők a videók, valamint a Youtube videomegosztó felületén is elérhetők. Az eddigi visszajelzések pozitívak, érdekes módon a felnőttek, a művész kollégák különösen örülnek, mert hiánypótlónak tartják a kezdeményezést.

Mi a véleménye a Médiatanács online filmeket támogató Neumann János-pályázatáról?

Örülök, hogy van ilyen, főleg, mert kevesen vállalják fel az értékes közszolgálati tartalmak megjelentetését, pláne internetes közegben. Úgy gondolom pedig, hogy érdemes ezt a területet támogatni, mert egy jó kommunikációs stratégiával sok nézőhöz eljuthatnak ezek az alkotások. Az internetnek megvan az az előnye is a tévével szemben, hogy hosszú időn keresztül elérhetőek a filmek, és kényelmesen hozzáférhetők az érdeklődő közönség számára.

×

Soós Kata A TÉRKÉP A TURISTA MEG A HUROK
Interjú Soós Kata képzőművésszel
filmtekercs.hu
2014. február 1.

EGY OSZTÁLYTERMET FORDÍTOTTAM KI

rés a présen

Soós Kata képzőművész, kulturális antropológus

rés a présen: Feleltetés címmel új kiállításod nyílt a Rumbach Sebestyén utcai Printában. Kegyetlen emlékeid vannak a suliról?

Soós Kata: Érdekes, hogy vannak nekünk ezek az iskoláink, ahol egymást passzírozhatjuk, amíg közösséggé nem formálódunk. Ez vagy sikerül, vagy nem. Kötelező és közös. A szabályok betartása és az egyénítésük kreativitást igényel. Bizarr és már-már tragikus ez az egész. Ehhez a kiállításhoz többéves terepmunka kapcsolódik.Közel tíz éve kamaszokkal dolgozom együtt művészeti és pedagógiai projektekben.A műhelymunkák tapasztalataiés az elkészült alkotások is azt mutatják, hogy ha nem is minden esetben az iskola terében dolgozunk, akkor isjelen vannak a szabályai.

rap: Milyen képeket állítottál ki, és miért pont itt?

SK: Egy osztálytermet fordítottam ki egy folyosó alakú térbe. A folyosó falára saját festményeimet állítottam ki szabályos rendben, a jól ismert, kredenczöld falfestéket a fehértől elválasztó sötétokker csíkra, éppen úgy, ahogyan a gyerekek rajzait rakják ki az iskolában a lambéria fölé. Szitanyomat formában is lemásoltam a festményeket, majdnem egyformák, csak a címükben különböznek, amik neveket és osztályokat jelölnek. A Printa galériája gyerekléptékű, tökéletesen megfelelt a koncepciómnak. A tér multifunkcionális és kényelmes. Talán nemcsak a témának, hanem a helyszínnek is köszönhető, hogy majdnem annyi gyerek jött el a megnyitóra, mint felnőtt.

rap: Meddig láthatóa kiállítás?

SK: Április 7-ig,és az utolsó napon lesz finiszszázs is. Március 19-én pedig gyerekprogramot tartunk, ahol a gyerekek alkotni fognak, és így dolgozhatják fel a kiállítás és az iskola élményét.

rap: Olyanok a festményeid, mintha mindenről kegyetlen emlékeid lennének. Vagy te vidámnak látsz egy konnektort, egy hullatepsit vagy egy szemeteskonténert?

SK: Ezek a tárgyak éppenséggel kemények és hidegek, mi mégis együtt élünk velük. Vidáman. Olyan tárgyak portréit festem meg, amelyekhez van valamiféle személyes viszonyom, amelyekkel gyakran találkozom, amelyekben túl sok különleges első ránézésre esetleg nincsen, de amikor festményeken, képeken köszönnek vissza, kitágul az asszociációs mező körülöttük, talán élettel is telítődnek. Fessek inkább bohócorrot?

rap: Milyen más projektekben vagy még benne?

SK: Gyakran dolgozom videóval. Van egy saját Kidpix nevű, művészetiés pedagógiai műhelyünk, amelyben gyakorlatilag a kortárs képzőművészet minden lehetséges formáját kipróbálhatják a résztvevők. Erről szólt a Teknőc a láthatáron című 62 részes képzőművészeti televíziós sorozat is, szintén az iskolás korosztálynak (lásd: Teknőc a láthatáron, Magyar Narancs, 2009. március 5.). Az M1-en ment 2009-2010-ben szombat délutánonként, végül Kamera Hungária-díjat is kaptunk érte. Hiányzik a sok szöveg és sport mellett az iskolai életből az alkotás, a képzőművészet. Ezért is tartom fontosnak olyan hiánypótló műhelyek munkáját, mint pl. a GYIK-műhely és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának idén induló pedagógiai programja. A We are here projekt, amiben legutóbb dolgoztam együtt fiatalokkal, idén januárban zárult. Roma fiatalok bevonásával készítettünk posztereket, videókat, amiken saját életük eseményeit mutatják be. Az ebből készült kiállítást Londonban és Budapesten is lehetett látni.

×

Feleltetés EGY OSZTÁLYTERMET FORDÍTOTTAM KI
Soós Kata képzőművész, kulturális antropológus
http://magyarnarancs.hu/
2011. október 3.

ÚJ UTAK A MŰVÉSZETPEDAGÓGIÁBAN

Szekeres Niki

Soós Kata festőművész, de kulturális antropológiát is végzett, és évek óta múzeumpedagógusként dolgozik. Módszerének egyik fő jellegzetessége, hogy a digitális technikát is bevonja a foglalkozásokba, így válik az újdonságokkal szembeni idegenkedés, félelem és merevség eszközzé, művészeti alapanyaggá, és lehetőség nyílik a játékra, a szabad, kreatív kisművészkedésre.

Festőművészként végeztél a Képzőművészeti Egyetemen, közben kulturális antropológiára is jártál, hogyan kerültél közel a múzeumpedagógiához?

Hatéves koromtól 11 éven keresztül jártam a GYIK Műhelybe, a Nemzeti Galériába, ami már a 70-es évek végén, 80-as évek elején a kortárs művészetekre erősen reflektált. Ez egy nagyon komoly múzeumpedagógiai műhely, az elsők között volt Magyarországon. A műhely folyamatos sikerrel működik most is, és a GYIK műhelyes gyerekek nagy része egész felnőtt élete során kapcsolatban marad a képzőművészettel, a művészetekkel. Ez történt velem is, szoros kapcsolatban maradtam, mint láthatod. Múzeumpedagógiai munkámat a GYIK Műhely művész-pedagógusaként kezdtem, majd a Szépművészeti Múzeum Szépműhely nevű műhelyében dolgoztunk ki egy sajátos módszert, majd később saját műhelyt is alapítottunk Kidpix néven, amely a digitális technikák hozta kihívásokat helyezte programja fókuszába.

Mit gondolsz, mit adhat egy gyereknek a művészetpedagógia pszichológiai és kulturális tekintetben?

Elsősorban kreativitást, illetve jártasságot és tapasztalatot a világ jelenségeiben. A művészet az az eszköz, aminek segítségével tapasztalati, gyakorlati úton szerezhetünk konkrét tudást az élet bármely területéről, akár a társas kapcsolatainkat is beleértve. Rajta keresztül ágyazódik be a kultúra, aki pedig érti a kultúra rendszereit, az valahogyan el tudja helyezni magát a környezetében, a társadalomban, képes lesz kiteljesedni benne. Márpedig ez nagyon fontos a felnőtt személyiség számára.

Csináltál műhelyeket a Szépművészeti Múzeumban, az A38 hajón, a Műcsarnokban, a Millenárison, sőt, Spanyolországban és Franciaországban is, emellett készítettetek egy, a digitális technikával és kortárs képzőművészettel egyszerre foglalkozó sorozatot a MTV-nek (Teknőc a láthatáron). Miért érzed fontosnak a digitális technika oktatását?

A digitális eszközök ugyanolyan eszközök, mint a hagyományosak, a kortárs élet új jelenségeit is tudnunk kell használni. Ezeknek az eszközöknek a felhasználása rettentően sokrétű, átszövi a hétköznapokat, ahogy minden egyes szakterületet, így az alkotóművészetet is. A digitális technológia fejlődésének hatására civilizációs változás következett be, és az emberi civilizáció kortárs állapotait legárnyaltabban leképező művészet és kultúra közötti összefüggések feltárásának kiváló módszere az alkotómunka az új technológiák bevonásával.

Mi volt a célod a Kidpixszel?

Pontosan ezeknek a változásoknak a feltárása, analízise és beépítése a művészeti intuíció, gondolkodás folyamatába. Ez a Kidpix program legfőbb célja. További cél, hogy a komplex alkotóműhely koncepciója már gyermekkorban rávezessen a digitális és mediatizált világ megértéséhez. Oldja az újjal (információs társadalom és gazdaság, kereskedelmi média, reklámok, televíziós erőszak, chat stb.) szembeni szorongásokat, kihasználja a gyerekek páratlan felfogó- és tanulási képességét a média, a külvilág történéseinek megértésében. Ezek olyan tapasztalatok, amelyek egyértelműen felhasználhatóak a későbbiekben, mert az egyben misztikusnak tűnő, de mégis folyamatos jelenlétükkel megszokottá vált honlapok, hirdetések, reklámok stb. világába úgy léphetnek be a gyerekek, hogy maguk konstruálnak, alakítanak ki projekteket. Így mintegy a látszólagos, felszíni struktúrából észrevétlenül jutnak el egy mélyebb alkotási folyamatig. Továbbá a program a gyermekek számára is érthető, játékos módon tisztáz olyan jelenségeket és fogalmakat, mint amilyen a real-time aktivitás, interakció, virtuális tér, anyagnélküliség, szekvencia, minta és még sorolhatnám.

Indul egy múzeumpedagógiai műhely több képzőművésszel és múzeumpedagógussal az FKSE-ben is, mi lesz ez?

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület általános iskolás csoportok számára szervez szeptembertől olyan pedagógiai programokat, melyek során a diákok az alkotótevékenységen keresztül szereznek elméleti és gyakorlati ismereteket a művészetet foglalkoztató kérdésekről (vagyis mindenféléről…).

Legutóbbi kiállításodat (Feleltetés) fiad iskolába indulása inspirálta, mi volt az, amit igazán jelezni akartál e kiállítással, mert nyilván nemcsak az azon való lelkendezés, hogy végre elsős lett a gyerek…

Talán azt, hogy milyen sajátos is a viszonyunk az oktatáshoz. Egy intézményrendszerben helyezzük el a gyerekeinket, hogy ott egymást gyömöszölve kiadjanak majd valami felnőtt formát. Egészen bizarrnak tűnik ez az ötlet, mégis magától értetődő, hogy iskolába kell járni, hogy iskolába járni jó, hasznos és fontos. Ebben az ellentmondásban próbáltam valahogy rendet rakni. Az azonosságokat és a különbözőségeket kerestem, összeszedtem a tipikus dolgokat, és lemásoltam az iskolára jellemző formai elemeket. A kiállításnak a megnyitó és a finisszázs mellett gyerekprogram része is volt, hiszen számomra a kiállítás közösségi élmény, ahogy az iskola is az, kinek-kinek másképpen, egyedien, de valamilyen szinten mindenki életében közösen. A műhelyekről is így gondolkodom, én szeretek csapatban dolgozni, és a művészetet sem magányos tevékenységnek fogom fel. Ugyanis a művészet mindenki számára eszköz, és nem csak a kiváltságosok szórakozása.

×

Szekeres Niki ÚJ UTAK A MŰVÉSZETPEDAGÓGIÁBAN
Szekeres Niki
meseutca.hu
2011. május 18.

© 2016 Kata Soós